Szolgálat 15. (1972)

A hit szava, amelyet hirdetünk (Róm. 10,8)

testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez“ (Fii. 3,21). Jézus földi élete a kegyelemből való fiúságunk ősképe.

Egy-egy csendes órában talán foglalkoztat bennünket a gondolat: miért is jött Isten emberi alakban éppen így és nem másként a világra: a zsidó népből, a Szűz méhéből, szegény emberként, harmincéves el- rejtettségben, saját népére korlátozott működéssel és ilyen halállal. Miért mindez? Minden bizonnyal azért, hogy élénken bemutassa a keresztényi mivolt alapszerkezetét: kereszténynek lenni egyszerűen annyi, mint lemondani „a világról“, nagy ellentmondás mindannak, ami a mi szemünkben olyan ésszerű, olyan közelfekvő.

Kereszténynek lenni: odaadás Isten akaratának a felebaráti szeretet jegyében. Előbb vagy utóbb „döntést“ kíván meg: igent az Atyának, és nemet a zsarnoki önszeretetnek. Jézus élete így rámintázódik a keresztény ember életére: a sírás és az ujjongás, a szomjúság és az éhség, az aggodalom és az öröm, a lakodalom és az éjszakai ima, a „Hozsanna!“ és a „Feszítsd meg!“ — „a mi életünk el van rejtve Krisztussal az Istenben“ (Kol. 3,3).

A keresztény életnek ebből az alapvető felfogásából — tehát hogy Jézus életének mintázása — az következik, hogy alapjellemzője Krisztus tudatos követése, mint a személyiség vezérmotívuma. Enélkül csak puszta név lenne a kereszténység. Lehet, hogy nem mindig „klasszikusan kialakult“ kereszténységet élünk; de éppen itt tárul fel a kereszténység nagy titka. A keresztény élet nem függ a keresztények tudatától, nem gnózis, amely csak az átszellemült „pneumatikusoknak“ lenne fenntartva, a sokaság elől pedig elzárva: a kereszténység jellemzője a szeretet adománya, amely nélkül maga Pál is „semmi“ lenne (1 Kor. 13,2). Ez a szeretet pedig gyakran olyanokban élőbb, akik bensőleg egyszerűen és gyermekien járják a lelkiéletben útjukat, és talán közelebb vannak a lényeghez, mint olyanok, akik kereszténységüket az elmélkedő tudatosságtól teszik függővé.

Ezt már Antiochiai Szent Ignác vértanú is megmondta, amikor a 2. sz. elején így írt a rómaiaknak: „Könyörögjétek ki nekem a belső és külső erőt, hogy necsak beszéljek, hanem akarjak is, és necsak kereszténynek hívjanak, hanem annak is bizonyuljak.“ Ez Jézus életének legmélyebb jelentősége és az iránta való egyszerű szeretetnek legmélyebb megalapozása. Mert a kereszténységben mindaz, ami kegyelemben történik, résztvesz Krisztus dicsőségében, őt magát nem látjuk többé, mert az Atyánál van, elrejtve Istenben. „De amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségesen“ (Kol. 3,4).

15