Szolgálat 15. (1972)

A hit szava, amelyet hirdetünk (Róm. 10,8)

nekünk. A gyermekségről szóló elbeszélések Máténál és Lukácsnál ugyanabból a szellemből fakadnak, amelytől indíttatva Pál ezt mondta: „Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született és alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából“ (Gál. 4,4). A tudósítások imádságban töltött óráiról és az Atyával való belső küzdelméről nem a mintaszerű erkölcsi épületesség eszközei, hanem főpapi emberszívének mélyéből fakadnak, amelynek titka egyedüllálló — úgy, amint a zsidókhoz címzett levél írta, közvetlen összefüggésben a „Ma nemzettelek téged“ mondattal (tehát isteni és emberi papi méltóságával): „Földi életében hangos kiáltással, könnyek között imádkozott, könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult“ (5,7sk). Amikor a táborhegyi megdicsőülés órájáról olvasunk, ezt abba a mélységes összefüggésbe kell beállítanunk, amelyről még évek múlva is beszél az öregedő Péter (2 Pét. 1,16 sk), és szenvedése Jézus nagy tanúbizonysága, a szó tulajdonképpeni, mély értelmében vett „martyrion“-ja: ezáltal lett ő „a hűséges tanú“ (Jel. 1,5).

Ezzel eljutottunk a főgondolatig, amelyet Pál és Péter gyakran kimondott: hogy Jézus egész élete, mindenekelőtt pedig halála egyetlen folytonos küzdelem volt a világ bűne, az ősellenség ellen. Ebben az összefüggésben kell látnunk földi életének eseményeit: első döntését a megkísértéskor, az Isten országának hirdetését, csodás gyógyításait, haláltusáját az Olajfák kertjében, halálát a kereszten, ahol mint „Isten báránya a világ bűneiért“ (Jn. 1,29) „lefegyverezte a hatalmasságokat és erősségeket“ (Kol. 2,15). Így lesz Jézus életének látható vonala elválaszthatatlan az Istenember láthatatlan titkától, és csak így leszünk olyan emberek, akik „nem a láthatóra fordítják figyelmüket, hanem a láthatatlanra“ (2 Kor. 4,18).

Jézus élete — a mi nagy jelünk

Jézus élete a maga egyszeri, konkrét történetiségében egyben a mi keresztény életünk ősformája. Nem mintha lemásolhatnánk egyedülálló istenemberi mélységét, hanem abban az értelemben, hogy tanítványai, Krisztus misztikus testének tagjai vagyunk, e test sorsának pedig Jézus földi élete az előképe. Ezért Krisztus kegyelméből megadatott nekünk „Krisztus követésének“ lehetősége és kötelessége. Itt Szent Pál szellemében meg kell fontolnunk a „Krisztussal“ kifejezést. A keresztény életnek Jézus földi élete utánzásának kell lennie — Isten kegyelméből. A kegyelem Istenből való megszületést jelent, együttlétet a Fiúval, meg- feszítettetést Vele, feltámadást ővele, hogy vele együtt üljünk az Atya trónján (amint Pál egyenként elsorolja). Ez az örömhír koronája: „Krisztus mibennünk“ (Ef. 3,17), amint növekszik bennünk (Gál. 4,19) a férfikor érettségéig (Ef. 4,13) és mindaddig, míg „átalakítja gyarló

14