Szolgálat 15. (1972)

A hit szava, amelyet hirdetünk (Róm. 10,8)

ítéljük meg“. Amikor Jézus életét magunk elé állítjuk, alapvetően ahhoz kell magunkat tartanunk, amiről Isten Lelke kezeskedik nekünk; ennek a kezesnek elrendezéséből és kiválasztásából derül ki, mit kell meggondolnunk és mit kell hirdetnünk, hogy Krisztust megismerjük és kövessük.

Jézus palesztinai élete az Isten előtt leélt emberi élet mintaképe, az isteninek páratlan megjelenése az emberek között. Nem valami „meg- dicsőült emberség“ jelenik meg benne, hanem istenemberi élete a kegyelem által megistenült ember őseredeti mintája. Ezért Jézus földi élete egészében „Isten szolgájának“ ősképe, amint Isten fölsége előtt áll. Ne feledjük Jézusnak ezt a nyers és mély megjelölését: „Isten szolgája“; Izaiás prófétai erővel mondja ki (42,1 skk), és Máté szerint Jézusban beteljesedett: „íme az én szolgám, akit kiválasztottam; kedvesem, akiben tetszésemet találom; kiárasztottam rá Lelkemet“ (12,18). Az ősegyház keresztényei hálát adtak az Atyaistennek „azért az életért és megismerésért, amelyet Jézus Krisztus, a Te szolgád által adtál tudtunkra“ (Didaché, vagyis az apostoli idők utánról származó „12 apostol tanítása“). A régi kereszténység számára a „paisz — puer — szolga ill. fiú“ megjelölésének egyben bensőséges csengése is volt; benne rezgett mindaz a gyermeki szeretet és bizalom, amit a „gyermek“ szó rejt, ugyanakkor pedig ez az egyetlen szó magába zárta annak a személynek fönsé- ges titkát, aki az örök Atya „fia“, és mégis (sőt éppen ezért) emberi természetében Isten engedelmes szolgája. Akire reászállt az űr Lelke, és most mindhalálig-való engedelmességgel a keresztig űzi (Fii. 2,7; Mt. 20,27 sk).

Jézus földi élete tehát, amennyire isteni tanúságból tudunk róla, az Atyaisten akaratának való tökéletes alávetettség mintaképe. De ez az aiávetés: szerető odahajlás az ö kezébe.

Ezért a második dolog, amit leolvashatunk erről a földi életről, Jézusnak Atyjához való viszonya. Sejtjük a titkot Jézus egyszerű szavaiban, imádságának magányos óráiban Galilea éjszakai hegyein; kiérezzük bensőséges szeretetét szavaiból, amikor „Atyjáról“ beszél. Bizonyára nem puszta véletlenség a bibliai tudósításban, hanem jelentős útmutatás Jézus megismerésére, hogy az első emberi szó, amellyel Isten az ő testté lett Igéjében bemutatkozik, így hangzik: „Nem tudtátok, hogy abban kell lennem, ami Atyámé?“ (Lk. 2,49) — és a legutolsó, amelyet „testének napjaiban“ kiejtett: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!“ (Lk. 23,46). így van lefektetve Jézusban, aki egyszerre fiú és szolga (mert egyszerre Isten és ember) a kereszténység misztériumának alapja. És így válik számunkra az ő földi élete elibénk élt, életeleven mintává: hogyan kövessük.

Ezért állítanak ebbe a fönséges összefüggésbe az Istentől megvilágo- sitott bibliai tanúk mindent, amit csak Jézus életéről elmondanak

13