Szolgálat 14. (1972)

Az egyház szava - A papi lelkiség (a teológiai bizottság dokumentumából)

ben utánozza ebben a szóhasználatban (1 Pét 2,25; 5,4; Zsid 13,20; Jel 7, 17; vő. Mt 25,32; 26,31); de Jézus ugyanúgy Péterre is mondja (Jn 20,15-17), és az újszövetség — így főleg Péter első levele — általánosan használja az apostolok, munkatársaik és helyetteseik tevékenységére (Csel 20,28; Ef 4, 11; 1 Pét 5,2; vö. Mt 9,26 és párh.). Péter első levele egyfelől összekapcsolja Krisztust és a püspöki hivatalt, amikor „lelketek nagy pásztorának és püspökének" nevezi (2,25), másfelől Péternek és a rákövetkező presbitereknek a hivatalát: Péter „presbiter-társnak“ nevezi magát (5,1), és arra tanítja az egyházak irányítóit, hogy keresztény módon legeltessék a nyájat, hiszen közösen várják „a pásztorok Fejének“ visszatérését és ítéletét (5, 3sk).

Krisztológikus szempontból „pásztor“ az, aki „megbízatást“ és „hatalmat" (Jn 10,18) kapott Istentől, hogy életét adja juhaiért. Krisztus mindennél kiválóbb, egyedülálló papságában azonos egymással a tisztség és a szeretet, de a rákövetkező pásztorok ebben csak dualisztikus módon osztozhatnak: Egyrészt ott a tárgyi tisztség és hatalom, amelynek alapja az objektív „configuratio Christo sacerdoti", másrészt az az (ígérettel nyomatékosított: Jn 20,18skk) parancs, hogy a lehető legteljesebben hasonuljanak a szeretetből életét adó Krisztus magatartásához. A pap egész lelkiségét ez a követelmény tartja hatalmában; bensőleg velejár szolgálatával, és meg is valósítható az Úr kegyelmével. Sajátos lelkiség ez, mert a pásztor, hogy hivatalát gyakorolhassa, magának Krisztusnak az oldalán foglal helyet, és így elkerülhetetlenül szemben áll nyájával — ugyanakkor, éppen helyzeténél fogva, véglegesen hozzá is tartozik és egy vele. Résztvesz Isten Fiának „kiüresedésében“, Krisztus megadja neki, hogy hozzá hasonlóan ő is másokért legyen. Ennek a gondolatmenetnek a kifejlesztésében fedezzük fel a papi lelkiség lényeges elemeit.

1. Jézus teljes életét felajánlja, egészen az Eucharisztiáig és a keresztig, hogy kinyilatkoztassa az embereknek az Atya szeretetének és pásztori gondjának hatékonyságát. Az ő tanítása az Atyáé (Jn 7,16; 12,49; 14,14), az ó műveit az Atya viszi végbe (Jn 10,32-37), az ő szenvedésében az Atya dicsőíti meg nevét (Jn 12,28). A Fiúban az emberekért való legteljesebb elkötelezettség egybeesik az Atyára való legtökéletesebb ráhagyatkozással, hogy mindkét oldalról az ő kinyilatkoztatásának átlátszóan tiszta közege legyen. Minél tökéletesebb odaadást tanúsít a Fiú, annál jobban megismertetheti az Atya önmagát Vele és általa a világgal. Ezt a szentháromsági és krisztusi törvényt követve, a papnak elválaszthatatlanul egyesítenie kell „önmaga megszentelését“ (Jn 17,18 — abban az értelemben, hogy imádsággal és Isten akarata iránti habituális készséggel teljesen neki szenteli magát) és lsentől rábízott pásztori feladatának buzgó betöltését. Olyan „tanítást“ kell közvetítenie, amely nem az övé, következőleg nem lehet'csak külsőlegesen fölszedett tudományos teológia, hanem az isteninek tapasztalati (nem szükségképpen misztikus) megismerése, úgy, ahogyan erre az őszinte Istenre

72