Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Teilhard de Chardin írásaiból

mények fontossága révén) egyike — ha nem éppen a legfőbbje — lett a reflexív földi tevékenység legjelentősebb formáinak.

Dehát akkor léteznie kell valamiféle igen-igen hatalmas hajtóerőnek, hogy szerte a világon fönntartsa és gyorsítsa ezt az óriási mozgást. Mi ez a motor, amely erre képes? . . .

Próbáljunk válaszolni erre a kérdésre.

A kezdet kezdetén (meghosszabbítva azt, amit már a magasabbrendű állatoknál is megfigyelhetünk) az Embert az teszi „tudatossá", hogy szem- melláthatóan vonzza a kíváncsiság spekulatív vágya; ehhez járul az is, hogy gazdasági téren serkenti a könnyebb élet igénye. Fölfedezni és föltalálni — egyszerre gyönyörűségére, meg szükségleteinek kielégítésére is, hogy körülötte jobb legyen az élet. Az érdekfeszítő szórakozásnak és a jólétnek ezt a kettős igényét jogosan tekinthetjük a Kutatás kezdeti ösztöké- lőjének.

Dehát akkor miért ne látnánk meg azt is, hogy a mai kutatóban már új lélektani ösztökélő is kezd mutatkozni, s ez már sokkal hatalmasabb, összefügg ismereteink legfrissebb eredményeivel: már nemcsak a j ól-lét vágya, hanem az a szent és szenvedélyes remény, hogy több-lét-re jutunk.

A legutóbbi időkig az Ember szinte ráhagyatkozott arra a gondolatra, hogy a leghelyesebb, amit csak tehet e világon: éljen tovább úgy, amint van, a lehető legjobb körülmények között.

De lámcsak feltűnt két új értelmi tényező:

a) először azt fedezte föl, hogy az Élet valamiféle evolúciónak eredménye és kifejezője;

b) s ugyanakkor azt is meglátta, hogy ha tudományosan kezébe veszi ennek az evolúciónak rugóit, akkor ő, az Ember, magasfokú fejlődést (ultraevolúciót) érhet el.

Mondom: e két tényező együttes hatására valami új perspektíva, új vágy szállta meg szívünket: necsak megmaradjunk vagy jól éljünk, de magasabbrendű életet valósítsunk meg, feszegessük valami felső Tudat és Cselekvés honának ajtaját.

Szíve mélyén máris minden kutató meg van győződve (ha méltó a kutató nevére), hogy csak akkor dolgozik (nem is dolgozhat másként), ha az az eszme járja át, hogy egyre tovább — s az utolsó pontig — kifejleszti maga körül a Világot.

Más szóval kifejezve: ma már minden kutató — éppen hivatásának követelménye folytán, és legalábbis virtuálisan — olyan valaki lett, aki „hisz az Előtte-Lévőben", az „emberen-túlinak" szenteli magát.

Meggyőződésem, hogy ez a jelenlegi helyzet. S ennék a következő gyakorlati következményei vannak:

50