Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Veszelovszky Albin: Bűn és bűnhődés

ban jelen van nagyobb számú képviseletben, mint amikor egyetlen személy .viseli képét“. Azaz semmi sem tiltja a szélesebbkörű Egyháznak való bűnvallomást. Aki elég bátor, hogy megpróbálja, tanúskodhat a gyakorlat erőteljes életadó hatásáról. Egy püspök beszélte el a következő esetet: Fiatalabb papkorában egy gyónója őszintén megvallotta bűneit, de hozzátette, hogy nem tudja őszintén bánni őket, mert nem érez bűntudatot, nem látja, „mi is a bűn abban, amit tett“. Erre megkérte a gyónót, hajlandó lenne-e a neki említett bűnöket a kint várakozó gyónóknak is megvallani. „Ha ön nem tekinti ezeket bűnnek — mondta —, nincs oka szégyenkezni amiatt, hogy másoknak is elmondja őket.“ A gyónó kötélnek állt. De még be sem fejezte nyilvános gyónását, patakzott a könny a szeméből.

Ez az eset visszavezet a bűntudat hiányának problémájához és részleges megoldást is nyújt rá. Amíg az ember titkolja bűnét, nehéz őszintén elismernie, hogy egyáltalán bűnös, önáltatás kísérti állandóan, és ez a kísértés az idő folytán egyre nagyobb lehet: elvégre aki mások elől titkolja bűnét, azok szemében ártatlannak látszik. Aki pedig sikerrel kelti az ártatlanság látszatát, az előbb-utóbb magát is könnyen megcsalja ezzel a szof izmával: Ha mindenki ártatlannak tart engem, és csak én magam tartom magam bűnösnek, kinek van igaza: az egynek, vagy a sokaságnak? Bizonyára nekik, — nemde több szem többet lát?

A modern ember öncsalását kulturális hatások is elősegítik. Ezeknek talán legbefolyásosabbja a freudi alapokon álló pszichológia emberszemlélete. A cselekvő ember tudatos motívumai mellett — mondja ez — ott van az azoknál sokkal számosabb és befolyásosabb tudatalatti motívumok csoportja. A tudatalattiért nem lehet az ember felelős, pontosan a bűnhöz szükséges tudatosság hiánya miatt. (Ugyanígy olcsó „megváltás“ árujával házalnak az örökség és a környezet determináló befolyását valló elméletek.)

Mivel a freudi pszichológia hatásának érdemleges tárgyalása hasznos, de hosszadalmas volna, térjünk a bűnt jóvátevő folyamat egyik sarkalatos, de elhanyagolt tagjára: az elégtételre. Az Egyház előírja, hogy a gyóntató penitensének adjon a meggyónt bűnök súlyosságával és számával arányos elégtételt. Sajnos, a gyakorlatban nem vesszük figyelembe ezt a mélységesen bölcs szabályt, és elképesztő bűnökre is szinte nevetségesen vérszegény penitenciát adunk. Talán a népszerűség kísértése, vagy a gyónók elvesztésének félelme vezet bennünket arra, hogy mi is „olcsón házaljunk“ a megváltás legdrágább misztériumaival. Pedig amikor azt hisszük, hogy ezzel könnyebbé tesszük a bűnös számára a megváltást, épp a megváltás felemelő érzetétől rabolhatjuk meg. Az igaz, hogy a véges ember soha jóvá nem tudná tenni az isteni méltóság elleni merényletet, amit a bűn jelent. Az is igaz, hogy az Istenember teljes elégtételt adott helyettünk minden ember bűnéért. De ugyanaz az isteni Megváltó azt is kívánta, hogy a megtérő bűnös megtegye, az elégtétel vonalán is, ami tőle telik. A többit ki39