Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Veszelovszky Albin: Bűn és bűnhődés

A krisztusi példabeszéd megment bennünket a pelagianizmus gyanújától is. Nem állítjuk, hogy valaki „bedolgozza“ magát az Isten országába. A talentum maga is isteni kezdeményezésen alapuló kegyelem. Azzal az ember megteszi, amit tud. Ezt és semmivel sem többet kíván az Isten. A mulasztások bűne pontosan abban áll, hogy az ember nem tette meg, amit tudott volna, ami rajta állt.

A másik választás

Sok mai ember, bűnének vagy érte való felelősségének tagadásával, nem teszi meg a megváltó lépéseket. Mint láttuk, elnyomott bűntudata pszichikai kínban, „lelki betegségben“, nem ritkán psychosomatikus tünetekben jelentkezik. Tüneteinél mélyebbre nem tekintve, azokat mint betegséget kezelteti vagy kezeli. Akár orvosi, sebészi, akár gyógyszer-terápiát alkalmaz, busásan kell bűneiért „megfizetnie“. A szomorú a dologban az, hogy amíg a tünetek kezelésénél marad, bajainak gyökere megmarad benne és életerejét tovább rabolja. Van aki elvérzik a folyamatban és elpusztul. Van valami alternatíva, valami más választási lehetőség?

Mikor a bűnös elismeri, megvallja, hogy vétkezett, kettős viszony áll elő közte és bűne közt: 1) Azonosítja magát bűnével: „Én vétkem ..." 2) Paradoxonszerűleg, azáltal, hogy szinte keblére öleli, „elfogadja“ bűnösségét, megszabadul tőle. Ennek megfordítottja is igaz: amíg a bűnös nem fogadja el bűnösségét, az minden vonakodása ellenére is hozzátapad és tőle el nem választható.

A bűnét elismerő, megvalló bűnös saját választásával intenzívebbé teszi az isteni archoz való hasonulását, tehát életet nyer. Amikor a megtestesült Ige feltámadása estéjén az emberiségnek adta a gyónás ajándékát, a lelki feltámadás szentségét, azt a Szentháromság benső életének mintájára formálta. (Az Atya önkinyilatkoztatásából, önközléséből születik a Fiú; az Ige. Innen ered a szemlélet és a szeretet örökké új viszonya.)

A mindennapos tapasztalat igazolja, mennyire élet-fojtó az embernek erényei felhánytorgatása (vö. a farizeusok öndícsérete), és mennyire életadó gyöngeségeinek, hibáinak, tévedéseinek alázatos megvallása. Már a csupán Istennek „gyónó“ bűnös is érzi az élet kiáradását lelkében. Amikor pedig emberek (az Egyház, vagy pedig annak szimbolikus képviselője, a gyóntató) előtt is megvallja bűnét, a várt döbbenet, harag, ellenszenv és undor helyett kiáradó együttérzést, meleg szeretetet, sőt tiszteletet vált ki.

Itt csak futólag említjük meg, hogy amikor a gyónó egyetlen papnak gyónik, rajta keresztül is az Egyháznak gyónik. A pap a síükséges minimum, akin keresztül az Egyház kiengesztelődik a tékozló fiúval. Amikor az Egyház az egy személynek szóló fülgyónást kívánja, ezt a szükséges minimumot írja elő, a gyönge átlagkeresztényt tartva szem előtt. Persze az Egyház reálisab38