Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Johannes Gründel: Szexualitás és kereszténység

tételez fel az életben; a fiatalnak először is meg kell tanulnia, hogy a másnemű felet ne csupán nemi meghatározottsága felől lássa. A tisztaságot mint helyes magatartást értelmesen kell megrajzolnunk a mindenkori életszakasz számára: más a jelentősége a gyermekkorban, más a serdülőkor idején, megint más a házasság előtti ismeretségben és szerelmi találkozásban, más a házasságban és a házastársi életközösség megvalósításában; és ismét más a házasság nélkül élő felnőtt, meg a Krisztusért szüzességet vállaló ember számára.

Ahol a nemi nevelés puszta tudásközlésre szorítkozik, ott annak a szokra- teszi tévedésnek az áldozata lesz, amely a tudást erényesnek tartja; éppen ma felfigyelhetünk az ilyen félreértés veszélyére. Az olyan tanítás, amely egyúttal nem bevezetés az egész ember mélyebb megértésébe, növekvő felelősségébe és erkölcsi magatartásába, csak veszedelmes tudást közvetít, amely csupán a fiatal kíváncsiságát izgatja, végül is kísérletezésre ösztönzi, és adott esetben végzetesen hibás magatartásokra és azok megrögződésére vezet. Ebből a szempontból roppant problematikusnak tűnik minden olyan közösségben végzett tudásközlés a nemi funkciókról („felvilágosítás“!), amely egyszerűen megelégszik tisztán biológiai-fiziológiai tárgyi tartalmak leírásával. Hiszen a nevelés mindig az egész ember vezetését, alakítását és képzését is magában foglalja. Az emberi személyiség kibontakozásának csak az a tudás válik javára, amely beleilleszkedik a teljes nevelésbe. Amíg a fiatalnak még nem közvetíthetünk értelmes belátást a nemiség értelmébe és jelentőségébe, addig persze többé-kevésbé „autoritativ“ módon kell megadnunk magatartásának megkövetelt határait; de ennek a „vezetésnek“ nem szabad parancsodnak lennie, és nem elégedhetik meg a puszta megóvás módszerével sem. Azelőtt bizonyos tabuk védőszerepet töltöttek be: amennyiben mélyreható megokolás még nem volt lehetséges, megóvtak a teljes céltalanságtól és biztonságos határvonalat szabtak az embernek. Ahol a nevelés a tabuval együtt az attól megszabott határokat is megszünteti és helyében teljes kötetlenséget propagál, ott lényegesen elhibázza feladatát, az ember helyes vezetését. Aki sohasem tapasztalta meg a határ védő jellegét, az éppenúgy hibás magatartásban vagy neurózisban végzi, mint az, aki megfordítva csak a határokat látja.

Az ember szellemi és testi érésével azonban minden nevelés rá fog mutatni az adott határok tárgyi okaira, vagyis az egyes erkölcsi szabályok értelmére is. Ezzel rávezet az erkölcsi követelmények elmélyítésére, benső megalapozására, és végül személyes elfogadására és megtartására. Ez föltételezi, hogy a nevelő maga is magáénak mondhatja és magatartásában éli is az ennek megfelelő keresztény emberképet. Csak így .közvetítheti elevenen a rábízottaknak.

(Aktuelle Themen der Moraltheologie, Don Bosco Verlag, München, 1971)

26