Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Johannes Gründel: Szexualitás és kereszténység

ill. a házassági szövetség (és Izrael hűtlensége esetén a paráználkodás) képével. Amikor az ószövetség különböző helyein férfi és nő nemi közösségének végrehajtására a „megismerés“ (jada) fogalmat találjuk, ez a fogalmak nyelvén már jelez valamit abból a mélységes megismerésből és megtapasztalásból, amelyet ez a végső személyes közösség foglal magában és hozhat létre.

A Genezis 1. fejezetében található „papi" teremtés-tudósítás főleg az embernek, mint a teremtés koronájának uralkodói helyzetét emeli ki. Hármas körülírással mondja róla, hogy Isten képmására van teremtve, éspedig mint férfi és asszony: „És Isten megteremtette az embert, mint képemását. Mint Isten képmását teremtette; férfiúvá és asszonnyá teremtette“ (Gén 1,27). Az embernek itt kifejezett képmás-volta tehát nem pusztán a lélekre vagy a szellemre vonatkozik — lélekre és testre való görög-dualisztikus felosztás alapvetően idegen mind az ó-, mind az újszövetségtől, ha olykor alkalmaznak is ilyen fogalmakat —, hanem az egész emberre, férfira és asszonyra. Az egész emberteremtmény Isten képmása, teste és nemi erői Is. Sajátos feladatként a termékenységet és a földön való uralkodást kapja (Gén 1,28sk). És az egész teremtésleírás azzal a megállapítással zárul, hogy minden nagyon jó, amit Isten alkotott (Gén 1,31).

Már ez a néhány szöveg tisztán mutatja az emberi kétneműség „eredeti“ jelentőségét. Isten akarata ez: az embert közösségi rendeltetésére utalja, és arra a feladatára, hogy egy másnemű partnerrel való visszavonhatatlan kapcsolatban találja meg kiegészülését, s ugyanakkor biztosítsa a szaporodást.

Az a tény, hogy e feladat Isten külön parancsában jut kifejezésre, továbbá hogy a jahvista teremtésleírás az ember cselekvésének bizonyos tekintélyi határt jelöl ki (vö. Gén 2,16sk), az embernek egy további sajátosságát juttatja kifejezésre: Az ember nem olyan lény, amely szinte automatikusan teljesíti Isten akaratát. Ö szabad: éppen szabadsága személyes méltóságának és istenhasonlóságának lényeges alapja. Szabadsága azonban korlátolt, nem kötöttség nélküli, nem „valamitől“ való szabadság.

A teljes kötetlenség értelmében, csak negatívan felfogott szabadság káoszhoz vezetne, és lehetetlenné tenne minden emberi együttélést. Sokkal inkább arról a rendről van itt szó, amely az embernek üdvösségére adatott. De ehhez sem a természet törvényei vagy az ösztön köti, mint a többi teremtményt, hanem szabadon kell elismernie és elfogadnia. A II. Vatikáni Zsinat is hangsúlyozta a szabadság nagy jelentőségét, amikor „az isteni képmás kiváltságos jelét" látja benne. „Az ember méltósága így megköveteli, hogy tudatos és szabad elhatározással cselekedjék, azaz mély személyes meggyőződéstől indíttatva, nem pedig vak belső 'ösztön vagy puszta külső kényszer hatására. Az ember úgy jut el erre a méltóságra, hogy lerázva a szenvedélyek bilincseit és szabadon választva a jót, halad célja felé, a

16