Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Johannes Gründel: Szexualitás és kereszténység

kellő segédeszközökről pedig leleményes iparkodással gondoskodik" (Az Egyház a mai világban 17).

Az ember léte tehát „túlmutat önmagán"; szabadnak van alkotva, nyitott marad erőinek alakítására. Feladata az, hogy túljusson önmagán az embertárs irányában, de ugyanígy Isten irányában is, aki létbe „hívta" és feleletre „szólította". Mindenütt tehát, ahol a szabadságra hivatott embernek ezt a kettős transzcendenciáját elhanyagolják vagy tagadják, ahol az embert legföljebb csak pusztán evilági, természetes lényként értékelik, megcsorbított emberképpel van dolgunk.

Éppen a bibliai kinyilatkoztatás juttat túl a pusztán evilági, nagyon is könnyen önközpontúvá váló létértelmezésen, amikor a történetiségében létező teljes embert Isten elé állítja, s világot és embert meghaladó célt mutat neki, ezzel egyben feltárva az emberi lét végső értelmét.

Az ember „eredeti" képéhez tehát hozzátartozik szabadságra való hiva- tottsága, horizontális viszonya az embertársakkal, valamint vertikális viszonya Istennel. Az a teológia, amely legföljebb az emberek közti viszonyra, azaz antropológiára zsugorodik (támpontokat találhatunk ehhez Robinson könyvében: „Isten más“), funkcionális teológia; Isten ennek már nem személyes és transzcendens lény, hanem mítosz. Az ilyen teológia azonban nem tarthat többé igényt a keresztény teológia nevére.

Tehát az embert nem értjük meg teológiailag eléggé a kinyilatkoztatás világánál, ha csak önmagában zárt, értelmes teremtményként jellemezzük (homo est animal rationalis). Az emberi természet teljes fogalma csak ott tárul fel, ahol az embert személyes én-nek is látjuk, személynek, aki létéből fakadó „nyitottságában" egy „te" felé túllép önmagán és így bontakozik ki teljesen. A végső kiteljesedést csak Isten, az abszolút „Te“ hozhatja meg; de már a személyes, embertársi viszony is analóg, előzetes formája ennek a találkozásnak és beteljesedésnek.

Bűn és megváltás

Elutasítandó az ősbűn szexuális értelmezése: annak lényege az ember kevélysége, Istentől való önkényes elszakadása volt. De ez zavart kozott egész lelki berendezésébe és egymáshoz való viszonyába is. Férfi és asszony, ahelyett hogy segítené, csábítja és elárulja egymást. A kettő közötti „rangkülönbség“ csak a bűnbeesés után, büntetésként merül fel először („uralkodni fog rajtad“ Gén 3,16). Az ösztönvilág, az akaraterő, a megismerőképesség rendje mind megbomlott. Az ember nem hagyat- kozhatik többé saját erőire, sem az emberek általános viselkedését nem tarthatja mércének. Nem helytálló a naturalizmus naív optimizmusa, viszont nem lenne helyes teljes romlottságról sem beszélnünk. Az egyes ember, lelkiismerete és a kegyelem segítségével, felismerhet bizonyos erkölcsi alapkövetelményeket és felelős is ezek teljesítéséért, hiszen különben jogtalanok lennének a Szentírás erkölcsi követelményei (vö. Róm 1-2). Nincs szó arról sem, hogy nemi területen „különösen“ mutatkoznék a rendetlenség. A bűn inkább abban áll, hogy az ember autonóm és önző módon rendelkezik nemi erői fölött.

2

17