Szolgálat 13. (1972)
Eszmék és események - Levelesládánkból
nehezebb, mint a sarkítás. Persze, a keresztény pártosság is végső fokon sarkítás, csupán azzal a csekély különbséggel, hogy a végtelenben kapjuk meg a teljes képet. Ez pedig emberi gyarlóságunkból kifolyólag sokszor elviselhetetlen terhet jelent. Szeretné az ember a közelebbi, természetszerűleg körvonalazottabbnak vélt célt követni. Ez vezet azután a félelmetes kisszerűséghez. Milyen nehéz és milyen jó egyben legalább sejteni, és mindig többet és többet sejteni, és lassan megbizonyosodni a teljesség nagyszerűségéről. A pólusok között feszülni, vállalni a teljességre törekvés reményteljes lehetetlenségét létünk legnagyszerűbb érzései közé tartozik. Emelkedni és zuhanni a bizonyosság felé, és a hirtelen felbukkanó értelmetlensége kalandokat rejt magában. Ezt csak úgy lehet elviselni, ha az ember hajlandó tudomásul venni, hogy mindez Általa, Vele és Benne történik. Nincs kiút. Nincs más megoldás. Fáj, hogy ezt oly kevesen érzik át és élik meg. A teremtményi voltunk alárendeltségében rejlő nagyszerűség oly nehezen tudatosul a közös embersors hordozóiban. Micsoda skálája nyílik meg az ismeretlen létnek, ha merünk csodálkozni, vagyis hajlandók vagyunk magatartásunkkal elismerni: minden értünk van, csupán mi nem vagyunk önmagunkért. A személyiségek tudatos kapcsolódása a keresztény élet elengedhetetlen feltételének tűnik. Sokat kapunk egymástól, helyesebben egymáson keresztül az Úr Istentől. A kegyelmi közösség kifogyhatatlan örömét tudjuk egymásnak közvetíteni. Módszereink persze sajátosak, direkt módon nem mindig találjuk meg egymás hullámhosszát. Nincs mit tenni, vállalni kell a meg nem értettség, a félreértések és a maximális megértés alternatíváit. Magyarországi családapa + öt napot töltöttem „modern“ lelkigyakorlatban, szerzetesnővérek, missziós testvérek között. A program fokozatosan alakult ki a csoport igényeiből. Beszéltünk imáról, az evangélium igazi, mélyebb értelméről, a helyről, amelyet Isten személyes életünkben betölt. Emberi létünk mélységeiről, nehézségeiről, szerzetesi életről. Csodálattal töltött el a szerető lelkek teljes őszinteségre törekvő, semmit el nem palástoló kinyílása. Mélységesen megdöbbentett, hogy a kérdések, problémák alig különböznek azoktól, amelyek egy-egy jóakaratú világi csoport beszélgetései folyamán kerülnek felszínre. És akkor újból feltört belőlem a kérdés: vajon legmélyebb alapjában mi is a különbség a „világiak“ és azok között, akiknek „hivatásuk" van? Nem az Isten hívott mindnyájunkat a létbe? Ha Isten szól, az ő szava adakozás is: életet ad, hivatást ad, feladatot, felelősséget. Az Isten hív, hogy minden kicsinységünk, korlátozottságunk ellenére is partnerei, segítői legyünk, Vele együtt munkálkodjunk nagy tervének megvalósításán. Ó csodálatos életkaland! lélegzetfojtó feladat és megbízás! Van-e különbség, szabad-e különbségnek lenni életigenünk között? Ha őszintén nézünk szembe saját életünkkel, nem találunk-e mindenfelé hasonló, rokon nehézségeket? A mindennapi élet sodrában, a család minden percet igénybevevő gondozásában, szolgálatában, a testet, szellemet kimerítő fizikai munka között a szememet Rád függeszteni és mindenütt és mindenben Téged keresni: nem teljesíthetetlen feladat ez egy világi, egy anya számára? De ha lehetséges, vajon miért mondják, hogy a szerzetesi hivatás jobb, tökéletesebb, mint a világban való élet? Ha komolyan akarom hívásodat követni, nem kell-e nekem is az evangéliumi tanácsokat fontolgatnom? nem vonatkoznak-e ezek épp úgy egy tudatosan élő világi életére is? Nem kell-e nekem is majd százszor választanom énem követelődzése és az engedelmes szolgálat között? Nem lesz-e az én életemben is pillanat, vagy talán gyötrelmes( óra is, amelyben a tisztaságomért kell küzdenem? Hányszor kell majd az évek folyamán a magam számára a lemondást, személyes szegénységet választanom, hogy a többinek jusson az, ami megilleti őket? 78