Szolgálat 13. (1972)
Eszmék és események - Levelesládánkból
Te, Uram, mindnyájunkért odadobtad egész istenségedet és maradéktalanul ember lettél miérettünk, miközöttünk. Nem kell-e nekünk is, mindnyájunknak, teljes énünket odatennünk kezedbe és egész lényünkkel szolgálatodba állnunk? Szabad-e megtorpannunk és énünk kibontakozása védelmében a kényelmesebb utat választanunk? Vajon adunk-e valamit egyáltalán, ha a mi szeretett énünket odaadjuk Neked? Hiszen mindent Te adtál nekünk, amink van és amik vagyunk! Ami igazán a mi sajátunk, az, ami legjobban utunkban is áll: az önszeretetünk, a restségünk és kényelemszeretetünk, az érvényesülési vágyunk, a dicséret és eredmény utáni sóvárgásunk. Ha ezt nagylelkűen mind odaadnánk Neked, milyen üresek lennénk egyszerre! És volna hely számodra, Uram, hogy ne mi éljünk, hanem Te élj bennünk. Akkor nem kellene már beszélnünk a szerzetesek és papok Istenéről, hanem mindnyájunk Isten-Atyjáról, aki bennünk vett lakást és él bennünk, hogy mi élhessünk Benne és kéz a kézben tehessük meg az utat, amelyre ő hívott meg mindnyájunkat a magunk módján. Németalföldi családanya + Cikkeikben a kérdések és a modern vajúdás minden keserves, küzdelmes keresése mögött is érződik, hogy van ezeknek a kereső lelkeknek biztonsága, amelyen ha kapaszkodva és küzdve is, de bizalommal tudnak megállni. Hogy ez milyen támasz, bátorítás és vigasz annak, aki itt ebben a felelet nélküli kérdésekkel viaskodó hollandiai légkörben él, nem tudom elég nyomatékkai hangsúlyozni és magyarázni. Különösen most, amikor az óramű rendszerességével minden 14 nap sötét kétségekbe esem. Ui. augusztus vége óta tagja vagyok az esperességi pasztorális tanács ügyvezető bizottságának. 7 pappal (az esperes, 4 plébános, egy rektor és az esperességi titkár) és még két férfi laikussal és egy civil apácával (?!) próbáljuk a pasztorális terveket kidolgozni. Elgondolkoztat, hogy talán mégis valami oka, célja van, hogy ide bekerültem. Egyelőre csak abban látom, ill. látnám, hogy tanúskodjam az én egyszerű, de hivő szemléletemről, ill. arról, hogy hogyan is érinti az egyszerű hivőt az, amit neki a templomban, prédikációban, társadalmi tevékenykedésben feltálalnak. Meg vagyok győződve őszinte jóakaratukról, hozzáértésükről, tudásukról, mély egyéni értékeikről. Miért van, hogy mégis minden összejövetel után olyan mélységes elégedetlenség, kétely fog el? Emberileg olyan érthető minden, áthatva a szenvedő, küzdő embertestvér iránti megértéstől, szeretettől, segíteni akarástól, és mégis, mégis . . . azt mondhatnám, olyan humanista gondolkozás. Lehet, hogy azelőtt bizonyos dolgokat túlhangsúlyoztunk az evangéliumból, de nem esünk-e most ugyanabba a hibába, csak az ellenkező oldalon? Nem keressük és ajánljuk-e, minden jóakaratunkkal, a legkisebb ellenállás útját, pedig a názáreti Jézus (itt senki sem beszél manapság Jézusról, vagy Krisztusról, mindig „Jesus van Nazareth“, az emberség hangsúlyozására) tanításából nem tudjuk kitörölni azt, amit a keskeny útról mondott, meg arról a keresztről, amit mindenkinek fel kell venni, cipelni kell, ha Öt követni akarja. És hogyan fogjuk ezt megtenni, ha nem eddzük magunkat, nem neveljük magunkat és főleg nem keresünk és látunk mást, mint az embertestvért? Meg tudjuk-e benne látni a Krisztus képmását, ha mindent, amit ésszel felérni nem tudunk, megkérdőjelezünk? Kinek nyújtunk mi itt iránymutatást? Ki tanúskodik itt élő hitről? Ki meri mondani, hogy mindennapi élete minden küszködése közben éli, érzi, tapasztalja: nem önmagától képes felülkerekedni élete nehézségein, problémáin, hanem él benne a szavakba nem foglalható, meg nem magyarázható: a Lélek, az Isten Lelke. Ki mondja ki: nem értem, nem magyarázhatom, de tudom és azért hiszem — vagy fordítva, hiszem és azért tudom. Hollandiai világi hölgy + 79
