Szolgálat 13. (1972)
Eszmék és események - Levelesládánkból
hiszek az ún. „szekularizált“ világban, mert ha a gépek között, avagy az űrhajókban emberi szívek vannak, azok természetüknél fogva ma is keresztények, ha allergiásak is a mi terminológiánkra. Egyszerűen úgy mondanám: Isten van, tehát legyenek szolgálatában emberek is, akik ha mással nem, azzal, hogy végigmennek az utcán, felhívják az embertestvérek figyelmét: Nincs itt maradandó szállásunk és vár bennünket az Atya! Az Egyház mai feladata sem lehet más: üdvözíteni a lelkeket. Az alapkövetelmény az ún. „igazi humanizmus“ volna. Hiába szabunk magas követelményeket, hiába tűzünk ki elérhetetlen feladatokat, ha közben elfelejtünk emberek lenni, hogy embertársainkban ne a kollektív tömegember szürke egyformaságát lássuk, hanem azt, hogy minden ember egy kis külön világ, az isteni Jóság csodája. A modern pásztorkodás sem állhat másban, mint a szívek megtalálásában. A szeretet találékony, ha meg nem bénítja az ellenséges környezet, ha szárnyaszegetten nem hull magába. Ami a cölibátust illeti: aki hűségesen végigszolgálta és átélte az elmúlt 30 esztendőt, az naponta két térden állva mond köszönetét az Egyház papjainak nőtlenségéért. Áldhatjuk azokat a pápákat, akik e téren nem ismertek megalkuvást, de ugyanakkor irgalmasak voltak azokkal szemben is, akik elmentek. Az életforma bármilyen állapotban nehéz, — kitöltése az egyéntől függ. Fiatalabb „önellátó" paptestvéreink elkezdhetnék a közös életet. Megoldaná a paphiányt a központosított lakás. Problémák itt is lesznek. Vita communis maxima poenitentia! Idős papjainkkal már nem kezdhetik el. A továbbképzés lehetőségei: Tudok olyan egyházmegyéről, ahol minden pap minden koronái tételt — legalább röviden — kidolgoz. Ehhez természetesen forrásmunkák kellenek. Legalább németül meg kell tanulnia minden papnak, hogy követni tudja a modern irodalmat. — Mindenképpen elő kellene mozdítani, hogy használható, lelki és lelkipásztori célra alkalmas szövegek kerüljenek a szűkösen rendelkezésre álló papírra. A magyar papság helytállt akkor, amikor ezer év után a benefíciumok eltűnésekor ismét megalapozta a magyar katolikus egyház anyagi alapjait, és munkájával, imádságával, életáldozatával, keresztjeivel alapozgatja az új idők új dalai között a magyar katolikusság újabb ezer évét. Hazai paptestvér LEVELESLÁDÁNKBÓL Sokat hallok és tapasztalok külföldi utamon. Sok kérdőjel meredezik. Úgy érzem, hogy a sötétség majdnem áthidalhatatlan. Az ostobaság, az elfogultság elképesztő. A gyűlölködés átüt még a jószándékú emberek megnyilatkozásán is. A nemtörődés tombol mindenütt. A fogyasztó társadalom éli világát körülöttem és a statisztika szerint óránként 800 ember hal éhen. A németek, belgák, hollandok elképesztik az embert a jólétükkel, a franciák az önzésükkel, sajátos gőgjükkel. A magyarok elkeseredett nacionalizmusa előtt egyszerűen el kell hallgatnom, mert valami más nyelven beszélünk már. Ilyenkor olyan szomorú vagyok. Erőt vesz rajtam a tehetetlenség és csak bámulok. Tudom, hogy botrányoknak kell lenni, de én is csak ember, méghozzá elég kis ember vagyok, és úgy érzem, hogy agyonnyom az emberi sors kibogozhatat- lannak látszó szövevénye. Megbénít az a tapasztalat, hogy a dolgok, események, jelenségek olyan összetettek, hogy nem tudok a végükre járni. Szenvedek attól, hogy egyidejűleg látom az összetevőket, amelyek ellentmondásukban is összeférnek egymással. Mindennek észreveszem a másik oldalát is. Tudomásul kell vennem percről- percre, hogy nincsenek desztillált esetek, amelyekre mindenki vágyik. Hiszen köny- nyebb fehéren, vagy feketén gondolkozni és ítélkezni. A keresztény együttlátás sokkal 77
