Szolgálat 13. (1972)
Eszmék és események - Teológiai aggiornamento Magyarországon
erről az oldalról közelíthetők meg. Amit értenek, onnan kiindulva kell következtetések levonására ösztönözni őket. Nagy az Isten-hiányérzet — bocsánat, még papoknál is—, tehát az istenérvek minden szellemi síkon való kidolgozása szerintem a legfontosabb. + Világi hivő Foucauld stílusa a nekünk való: megszentelni az „értelmetlen“ mindennapi munkát, elvinni az emberek közé a bennem Élőt. Ezt mindig lehet! A nagy szavakból mindenkinek elege van, — ha tetteket, életeket lát, az jobban vonzza. Ha csak addig tart a kereszténységünk, hogy áhítatosan tudunk imádkozni egy beat-misén, régen rossz. Látszania kell az életünkön az emberebb emberségnek, hogy lehet ránk számítani, hogy becsületesen végezzük munkánkat. Most valahogy úgy közelednek a fiatalokhoz, hogy jaj, szegény, meg ne erőltesse magát, csak amihez kedve van. Pedig önfegyelem nélkül nem lehet semmire sem menni. Csak meg kell mutatni a nagyobbat, amiért érdemes. Amíg egy magát vallásosnak tartó ember életfelfogása is ez: „ezért a pénzért nem lehet elég keveset dolgozni“ —, addig hol a kereszténység, hol a sokat emlegetett kollektív szellem? Valahogy az alapvető emberi becsületesség, felelősség hiányzik. Ha senki sem nevel rá, senki sem követel, mi lesz a következő generációból? Elindulni talán onnan lehet, hogy: amit magadnak akarsz, azt tedd másnak. És hogy másoknak örömére légy, ne terhére, kárára, ahhoz alakulnod kell. Papjainknak az kellene, hogy nyelveket tanuljanak, olvassanak, alakuljanak, az új szellemben éljenek és beszéljenek — és lelkivezessenek. 30 év előtti stílus persze hogy nem kell senkinek! Mindig csak azokra kell tekintettel lenni, akik keresik, vagy még nem is keresik az Istent? Én azt hiszem, nagy szégyene a nyugati kereszténységnek, hogy a beat- muzsikusok egy hindutól kaptak kedvet a szemlélődésre. Szent Teréz sem azért lett most egyházdoktor, mert nem korszerű. Kellene az imádságról és annak utairól beszélni, írni. Igenis van, akit érdekel! És még többeket érdekelne, ha egyáltalán tudnák, hogy van ilyen! Nem lesz „belső", ha senki sem mer beszélni róla, nem mer ránevelni, és akkor a „külső“ sem ér semmit. Meg kellene írni a remény teológiáját. Vagy legalábbis mindent szőjön át a keresztény remény, amiről beszélnek vagy írnak. Az emberek sokszor „utálnak élni“, divatos az öngyilkosság. Épp a reménynek vagyunk leginkább híjával, azt kellene adnunk az embereknek — hogy ne legyen olyan értelmetlen az életük. + Hazai világi A mi viszonyainkban, egyházmegyéink elöregedése miatt a papság szellemi és lelki krízise lappang, korlátok között van, s e korlátoknak nem ismerjük a határát. A környezet hatása, a kereszténységtől való elfordulás visszahatása a tehetetlenség érzését kelti és a lassú agonizáció sok paptestvér idegeit, testi-lelki egészségét emésztette és emészti állandóan. Az elégedetlenség oka nemcsak a hit krízise, de talán az oltártestvéri szeretető is. Mi van az egyházkormányzat és az alsópapság között? Nincs-e válságban éppen e pontban a szeretet? Nagyon ritka hely az, ahol „hagyományos papi életformát" látunk. Egyre több lesz nálunk a „dolgozó“, fizikai munkát végző pap. A papi külső (ruházat) megváltozott, utazások, munkák, stb. alatt eltűnt a reverenda és beleolvadt a papság a világiak tömegébe, de „Oremus“ arcán így is látszik a papi „belső“. Az* örök „papi belső“ pedig nem változhatik meg, legfeljebb csiszol rajta a modern élet. Egy józan férfi ezt mondta nekem: Miért kell a pap? Hogy mankó legyen, ami Istenhez segít. Én nem 76
