Szolgálat 13. (1972)

Az egyház szava - VI. Pál pápa apostoli buzdítása a szerzeteséletről

Iának és feltámadásának titkába kapcsolódik. A tekintély gyakorlása a testvérek szolgálatát jelenti. Elöljáró és szerzetestestvére az Atya és Fiú példája nyomán együtt valósítja Isten akaratát. A döntés joga azonban végül is az elöljárónál van, ezt kívánja a közösség természete. A közösségen kívül végzett munkát össze kell tudni egyeztetni a közösség követelményeivel. Minél inkább gyakorolja valaki felelősségét, annál szükségesebb megújítania teljes önátadását. így lesz a szabadság az engedelmesség pecsétje, az engedelmesség a szabadság megerősítője. Az egyéni lelkiismeret nem egyedüli bírája tetteink értékének: objektív normákhoz kell igazodnia, és a szükség szerint nevelni, helyesbíteni kell magunkban. Az elöljáróval felmerülő esetleges véleménykülönbségek mindig a közösség kárára válnak és belső szenvedéssel járnak, amint Krisztus is „a szenvedésből tanult engedelmességet“ (Zsid 5,8). A szerzetesnek meg kell tapasztalnia valamennyit abból a nehézkedési erőből, ami Urunkat keresztje felé vonta, a kereszt „bolondságából“, amelyet Sz. Pál mindnyájunknak kíván. Életének sokféle keresztje Isten mérhetetlen szeretetének jele legyen számára.

A harmadik rész a szerzetes életstílusáról szól. Az ő útja az életszentség „szűk útja“. Igaz, ma sok ellenkező ösztönzés arra akarja rábírni, hogy emberi téren keresse a cselekvés hatékonyságát. De Isten népe nem ezt várja tőle. Hanem? „Olyan férfiak és nők legyenek, akik képesek elfogadni a szegénység egyszerű rejtett életét, elszántak az önmagukról és mindenükről való lemondásra, szabadok és egyben engedelmesek, kezdeményező szelleműek és kitartók, szelídek és erősek a hit szilárdságában. Ennek kegyelmét Jézus Krisztus abban a mértékben fogja megadni nektek, amilyen mértékben teljesen odaadjátok önmagatokat, visszavonás nélkül.“ A tapasztalat kikísérletezte különböző formák és gyakorlatok az egyes szerzetekben jó segédeszközök ennek a stílusnak kialakítására, s óvakodni kell attól, hogy ezeket a rugalmasság és teremtő spontaneitás jelszavainak ürügyén a minimumra korlátozzák. Itt a Szentatya kiemeli magának a szerzetesi közösségnek összefogó erejét, a lelki telítődés fontosságát (napi imagyakorlatok és hosszabb visszavonulási időszakok), a szerzet szellemének átélt „doktrínáját“, és a szerzetesek egymás közötti derűs, megértő, egyszerű, előzékeny testvéri szeretetét, akár kicsiny, akár nagyobb kommunitásban élnek.

A negyedik rész a megújulásról és lelki növekedésről szól a szerzetek kebelében. Ennek legfontosabb jele és eszköze az Istennel való bensőséges viszony és egyesülés az imádságban. így aztán az Úr arcát fogjuk fölfedezni testvéreinkben és életünk eseményeiben is. A mai ember nem találja egyensúlyából kilódult életének értelmét, gyötrődve keresi létének kontemplativ dimenzióját, s nem jön rá, hogy Krisztusnál megtalálhatja. Nem kell-e éppen a szerzetesnek tanúságot tennie erről? Hogy meghalljuk Istent, ahhoz magány és csend szükséges. Ez a csend nem a lárma puszta hiánya, vagy ürügy az emberek szolgálata előli visszavonulásra, hanem saját énünk

55