Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Nagy Ferenc: A keresztények erkölcsi hivatása
az, hogy a modern élet számos új megoldandó problémát vet fel, amelyekkel a morálisnak lépést kell tartania. Cikkünket néhány olyan központi fontosságú fejtegetésre korlátozzuk, amelyeket valószínűleg minden katolikus ember ellenvetés és fenntartás nélkül elfogad, és amelyek mégis az újdonság, a friss, égető aktualitás jegyét viselik magukon. „A keresztények Krisztusban gyökerező hivatásának magasztossága“ Hamis beállításban látnánk és mutatnánk be a keresztény morálist, ha leszűkítenénk elvek és törvények szerves összességévé. Igazi lényege Krisztus személye; pontosabban szólva a mi Krisztusba gyökerező létünk, elhivatottságunk, és a hívásra adott válaszunk. a) A keresztény ember erkölcsi életének nem annyira az a legsajátosabb vonása, hogy a keresztény „aláveti magát" Isten akaratának. Sokkal inkább az az állandóan jelenlévő és soha ki nem meríthető törekvés jellemzi, hogy a bűnös ember Krisztusban kiengesztelődjék az Atyával. A keresztény élet nemcsak jó, becsületes, erényes élet, hanem még inkább állandó megtérés. Az ember akkor éli hűségesen teremtményi voltát, ha Krisztusért él, és Krisztusban az Atyáért; ha a Krisztus halálával és feltámadásával adott „új életet“ veszi fel magába, és a „régit", amelyre állandóan hajlama van, levetkőzi. „Ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; Krisztus mindenkiért meghalt, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt" (2 Kor 5,14-15). A szentségi rendben, elsősorban a keresztségben valósul meg a keresztény élet gyökeres nagy megtérése, kiengesztelődése, elhivatása. A keresztségben az az ember, aki a bűn rabja, aki a törvénynek csak lázadó szolgaként veti alá magát, akit testiség, törékenység, alávalóság jellemez, a vízbe mint valami hullámsírba merül alá, és ezzel Krisztus halálához hasonul; a tisztító és életadó vízből pedig a feltámadt Krisztussal együtt kiemelkedik a megújult ember, a megigazulásnak és a kegyelemnek önkéntes, belső szabadságban élő szolgája, a lelki ember, vagyis akit Krisztus Lelke éltet és irányít. Később minden újabb szentségben való részesedés, sőt egyáltalán minden újabb erkölcsileg jó tevékenység a keresztségbeli metanoiának újra- élése és gazdagodása. Krisztus példakép, aki utánzásra késztet bennünket. Földi élete során látható példája az istengyermeki életnek; ő maga hangsúlyozza ezt, pl. az utolsó vacsorán a lábmosáskor, az istenszeretettel, a felebaráti szeretettel, az alázatossággal kapcsolatban. Most is, dicsőségében, úgy él és úgy közli magát velünk (a szentségi rendben), hogy példaképünk, belső formáló erőnk legyen. — Az utánzást helyesen kell értenünk. Jézus egyéni életet élt, sajátos korviszonyok és egészen személyes körülmények között: nőtlen férfi volt és nem házasember, egyszerű, szegény társadalomban élt, nem mai 36
