Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Thomas Merton: A szemlélődés magvaiból
Thomas Merton A SZEMLÉLŐDÉS MAGVAIBÓL Minden, ami van, szent A dolgoktól való függetlenség nem azt jelenti, hogy ellentmondást támasztunk a „dolgok" és „Isten" között, mintha bizony Isten is valami „dolog" lenne, teremtményei pedig a versenytársai. Nem a dolgoktól szakadunk el azért, hogy Istené legyünk, inkább önmagunktól függetlenedünk azért, hogy minden dolgot Istenben és Istenért lássunk és használjunk föl. Teljességgel új látásmód ez; sok őszintén erkölcsi és aszketikus felfogású ember egyszerűen képtelen rá. Semmiben sincs rossz, amit Isten teremtett; semmi, ami Tőle származik, nem lehet akadálya Vele való egyesülésünknek. Az akadály a mi „énünkben" van, vagyis abban, hogy makacsul ragaszkodunk a magunk különálló, rajta kívülálló, önző akaratához. Akkor idegenedünk el a valóságtól és Istentől, amikor minden dolgot ehhez a külsőséges, hamis „én“-hez viszonyítunk. Ilyenkor a hamis én az istenünk, és mindent ennek a kedvéért szeretünk. Mondhatnánk minden dolgot ennek a bálványnak, képzeletbeli énünknek az imádatára használunk fel. Ezzel visszájára fordítjuk és megrontjuk a dolgokat, vagy inkább hozzájuk való viszonyunkat tesszük romlott, bűnös viszonnyá. Nem változtatjuk rosszá őket, de arra használjuk, hogy jobban hozzátapadjunk illuzórikus énünkhöz. Egyesek úgy próbálnak kiutat találni ebből a helyzetből, hogy Isten jó teremtményeit rosszak gyanánt kezelik. De ezzel csak egy szörnyű félreértés szilárdul meg bennük. Olyanok, mint az Évát hibáztató Ádám és a kígyót hibáztató Éva a paradicsomban. „Az asszony vitt kísértésbe. A bor vitt kísértésbe. Az étel vitt kísértésbe. Az asszony veszedelmes, a bor méreg, az étel halál. Gyűlölnöm kell, meg kell vetnem őket. Gyűlöletükkel akarok Isten tetszésére lenni ..." A csecsemő és a vadember magatartása és gondolatai ezek — és a bálványimádóé, aki mágikus varázslatokkal és mondásokkal próbálja oltalmazni önző énjét és megengesztelni a kielégíthetetlen kis istenséget a saját szívében. Istennek tartani egy ilyen bálványt a legrosszabb öncsalás. Fanatikussá teszi az embert, aki nem képes többé az igazsággal való kiegyensúlyozott kapcsolatra, nem képes többé az igazi szeretetre. Ezek a fanatikusok önmaguk „szent" énjében próbálnak hinni, azért néznek minden másra úgy, mint ami nem szent. Nem igaz, hogy a szentek és a nagy szemlélődök sohasem szerették a teremtményeket, nem értették meg és nem értékelték a világot, látványaival és hangjaival és a benne élő emberekkel. Elgondolhatjuk-e, hogy Isten iránti szeretetük összeegyeztethető volt azoknak a dolgoknak gyűlöletével, amelyek Öt tükrözik vissza és mindenfelől 29
