Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Weissmahr Béla: Beszélgetés a csodáról
a világ a spontaneitás, az önfelülmúlás, és végeredményben a szabadság mozzanata nélkül érthetetlenné válik. Ezt persze bővebben ki kellene fejteni. Sz: De szabadságról csak emberi szinten beszélhetünk! W: A szónak formális, vagyis teljesen kifejezett jelentésében. De ha az emberi szabadságnak az emberalatti világban nem lenne semmi előzménye, akkor mintegy izolált és így érthetetlen tényező lenne. A szabadság, vagy még pontosabban: az önmeghatározó képesség a létezők minden fokán jelen van éppen az illető létező létfoka szerint. Ebből pedig az következik, hogy új, előre nem várható és előre elvileg kiszámíthatatlan események a világban nemcsak lehetségesek, hanem, épp az evilági okság következtében, szükségszerűek. Mint mondtam, ez az a pont, ahol az isteni szabad okság úgy tud ebben a világban működni, hogy a világi okságon keresztül szabadon tevékenykedik. Sz: Itt fel szeretnék vetni egy kérdést, amely már régóta motoszkál bennem: felfogása szerint milyen különbség van az Isten teremtő tevékenysége és csodatévő tevékenysége között? W: Strukturális különbség nincs a kettő között. Ahogy P. Sertillanges szerette hangsúlyozni: Istennek minden evilági működése teremtés. Persze ezt nem szabad úgy értelmeznünk, hogy az Isten mint teremtő mindig egyféleképpen működik. Isten minden tevékenysége a világban teremtő tevékenység, de minden egyes teremtő tevékenysége különbözik a másiktól. Isten minden egyes létezőt másképpen teremt. Sz: De térjünk csak vissza a teremtés és a csoda különbségére. Itt eszembe jut Ágoston egyik kitétele: a kenyérszaporítás és az eucharisztia kapcsán jegyzi meg, hogy a Teremtő tulajdonképpen akkor is csodát tesz, amikor a vetést megnöveszti és a kalászt szárba szökkenti. Úgy látszik tehát, hogy Ágoston is ezt a struktuális hasonlóságot támasztja alá. W: Igen, a metafizikai struktúra szempontjából nincs különbség a teremtés aktusa és a csodatett között. A csoda abban különbözik egy közönséges evilági eseménytől, hogy abban az isteni üdvözítő szándék sokkal világosabban, mintegy kézzelfoghatóan megnyilatkozik annak, akivel történik, ill. aki számára üdvösséget jelent. Szinte ellenállhatatlan módon kinyilvánítja azt a tényt, hogy itt az Isten az ő számára véghezvitt valamit. Másszóval: a csodában dialógus, párbeszéd jött létre az Isten és az ember között, a csoda jele által az ember mintegy személyesen megszólítva érzi magát. Pontosabban a csoda, a konkrétan bekövetkezett rendkívüli esemény, a „szabadulást“, az „üdvösséget“ kereső ember számára transzcendens feleletként jelenik meg. Ez által a megfogalmazás által ki akarom zárni a csodának azt a (bultmanni) értelmezését, amely szerint a csodában önmagában véve semmi rendkívüliség sincs, hanem az ember egy közönséges eseményt azért nevez jogosan csodának, mivel ennek kapcsán egy egzisztenciális élmény alakult ki benne. Egyben azonban rá akarok mutatni arra is, hogy a rendkívüli esemény önmagában véve is tartalmazza ugyan az utalást Istenre, 27
