Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Karl Rahner: Tudományos világkép és vallás
De az az abszolút igazság, hogy Isten van, egyenlő azzal a tétellel, hogy ó a Felfoghatatlan. Ennek a mondatnak a kiterjedése nem fér bele a mi síkjainkba és koordinátarendszereinkbe, amelyek segítségével ki tudunk mondani valami megfoghatót, a végesség hálójába kerítve. Ez a tudás nem lehet olyan határozott, olyan egzakt, mint a mai világképet építő tudás igényli. Nem mintha bizonytalanabb, meghatározatlanabb volna, mint az, hanem mert a meghatározhatatlanra vonatkozik, amelyben a tartalom fölénk magasodik, és nem mi kényszerítjük uralmunk alá; amelyben nem mi ragadunk meg valamit, hanem mi vagyunk a megragadottak; amelyben az egyedüli Magátólértetődő hangzik el, éppen ezért felfoghatatlan számunkra. Ha nagy szellemi folyamatoknak, az emberek minden bűne és ostobasága ellenére, értelmük van és biztató ígéretek (ezek a folyamatok is egyik — de csak egyik — gyökerükkel ezekből az ostobaságokból és bűnökből nőnek ki), akkor korunk hitbeli válsága, az az egzisztenciális aggodalom, hogy elveszítheti Istenét, szintén nem értelem nélküli. Ez az aggodalom, ez a fojtogató érzés nemcsak az ember gonoszságából és felületességéből, kevélységéből és erkölcsi hibájából sarjad. Isten egyre nagyobb lesz. Olyan távolságba hátrál, amely mintegy lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk elérhetetlenségét. Testvéri érzés kapcsolhat össze minket keresztényeket azokkal, akik az istenkérdés miatt szenvednek, a csendesekkel, zárkózottakkal, a lármásan harsogó meggyőződéstől idegenkedőkkel. Mindannyian a hallgatag, felfoghatatlan Istent szólongatjuk, névvel vagy név nélkül. Ök is, mi is úgy találjuk, hogy a legegzaktabb világkép is a maga egészében kérdés — olyan, amely nem ad önmagára feleletet; ők is, mi is megtapasztaltunk már valamit az írás szavából: Istenem, miért hagytál el engem? Úgy gondoljuk róluk — hiszen nincs jogunk elítélni őket —, hogy csak hiszik, hogy nem hisznek. Sajátmagunkról pedig tudjuk, hogy helyesen mondjuk ki azt, ami az ő lelkűk bensejében, lelkiismeretük mélyén is végbemegy, ha nem is képesek fogalmakba tagolni: hogy mindent az a tudatos, szerető, kimondhatatlan titok fog át, hordoz, tud, amit mi Istennek nevezünk. Ez minden igazságok igazsága, a szabadító, kaputáró igazság. Nélküle minden véges világkép, minden részigazság is csak börtön lesz, amelyben az ember állati halállal pusztul el — legföljebb a találékony állat halálával. Ez az egyedüli igazság, amely ajtót nyit; igaz, a felfoghatatlanba, az átte- kinthetetlenbe, olyan dimenzióba, ahol velünk rendelkeznek, nem pedig mi vagyunk az intézkedők, ahol imádunk, nem uralkodunk. Olyan távlatba állítanak bele, amelyben nem tudjuk magunktól megtalálni az utat. Nem vagyunk kormányzói sorsunknak. De ha van bátorságunk, helyesebben hivő, bízó szeretetünk hogy ráhagyatkozzunk arra, amibe szemünk bele nem tekinthet: ezzel a tettel legbensőbb lényünkre mondunk igent; és igent mondunk remegő csüggedés nélkül a végtelen lehetőségre a végtelen Valóság színe előtt. . Eddigi gondolatmenetünkben megkülönböztettük, illetőleg összefűztük a világképet és Isten igazságát. Ezzel persze még nem mondtuk meg mindazt, 10
