Szolgálat 13. (1972)
Halottaink - Dr. Fazekas László
szerűen csak értékelték feltűnés nélküli, munkás és hűséges életét. Jellemképét talán legtalálóbban a Pázmáneum rektora foglalta össze: „Mélységes jámborsága, alapos tudása és kötelességérzete feledhetetlen marad számunkra. Urunk adjon részt neki azok örömében, akik hűségesek maradtak hozzá végső lehelletükig.“ Dr. FAZEKAS LÁSZLÓ (1913—1971) R. Egy csendes, halkszavú ember távozott a külföldi magyarság szolgálatából. Úgy, ahogy élt: zaj és feltűnés nélkül. Nem olvastunk felőle, nem sokat hallottunk munkájáról. De az adelaidei magyarság és az egyházmegye megmozdulása temetése alkalmából mutatta, kinek ismerték és mennyire megszerették ezt a hűséges, derék embert. Komáromban született, majd a család (a négy gyermek közül a két kislányt már korán magához szólította Isten) 1922-ben Szombathelyre költözött. Itt végezte iskoláit, majd jelentkezett a püspöki szemináriumba, ahol bátyja akkor már harmadéves volt. 1938. jún. 19-én szentelték pappá. A teológia elvégzése után mint káplán beiratkozott a pécsi egyetem jogi karára. Közben Rábakovácsiban, Felsőpatyon, János- házán és Zalaegerszegen káplánkodott; az utóbbi helyen történt meg vele, hogy egy alkalommal Apponyi Albert volt a ministránsa. Jogi tanulmányait olyan sikeresen végezte, hogy doktorrá avatása után a dékán kérte püspökét: engedje vissza az egyházjog tanárának, mert 17 éves tanárkodása alatt nem volt még egy tanítványa, aki ekkora jogi érzéket és készséget árult volna el. Ehelyett tábori lelkész lett a második világháborúban. A háború vége Passauban érte. öt évig mint magyar lelkész és a pápai Caritas helyi megbízottja sokakon segített. 1950 szeptemberében érkezett Ausztráliába. Már karácsony előtt kinevezték Délausztrália magyar lelkészévé. Élete végéig, 21 évig ott dolgozott. Buzgó, híveiért semmi áldozattól nem húzódozó lelkipásztor volt, s magyarságát is tettekkel igazolta. Nem szerette az üres szólamokat, sem a kereszténység, sem a hazaszeretet olcsó hangoztatását. Szívügye volt az egyházközségi otthon. Az eredetileg műhelyül szolgáló helyiséget csodálatos türelemmel szépítette, nagyobbította, hogy legyen ifjúsági, magyar rendezvényekre, lelkigyakorlatokra alkalmas terem. Minden porszeme, minden fűszála emlék annak a kis magyar háznak és udvarnak. Még a füvet is ő vágta, rakosgatta az öntözőcsöveket. Az összes ottani magyar pap között neki volt a legszebb egyházközségi otthona: kb. 300 férőhely, színpad, iroda, stb. Amellett egy fillér adósságot sem csinált: mindig csak annyit építkezett, amennyi pénz a gyűjtésekből éppen rendelkezésre állt. A Jó Pásztor nővérek, akiknek naponta misézett, konferenciákat tartott és a leányoknak a hittant tanította, szerették, tisztelték, mint Krisztus igazi, megbízható szolgáját. Az ottani érsek segítségével most szeretnék kiadni — több mint ezer oldalon — híres elsőpénteki elmélkedéseit, amelyeket első csütörtökön este tartott nekik. A halála előtti évben még betlehemi játékszövegeket kért a gyerekeknek Európából, „ . . . mert mindig csak azt érzem, hogy többet kellene adni az embereknek és akkor jobbak lesznek.“ Hat héttel halála előtt így ír: „Azt kell mondanom, hogy ilyen nehéz még sohasem volt az élet és a munkánk. Természetesen van egy kis csoport, talán lassan növekszik is, amely kitart a vallása mellett, de a tömeg, az közömbös és fut a pénz után. Bizony sokszor nehéz lelket önteni a jóravaló emberekbe és csak azt hangoztathatom, hogy türelem, az idő majd mindent igazol.“ A sok keserűséget belső előkelőséggel viselte, és öntudattal állította: ..........van bennem annyi .betyár-becsület’, hogy soha nem áskálódtam papt estvéreim ellen“. Ezek az adalékok és idézetek már fényt vetnek korai halálra is. A sok munka, nehézség, lelki szenvedés viselte meg bizonyára szívét. 1971. aug. 26-án reggel nem jelentkezett a nővéreknél. Ágya mellett felöltözve, holtan találták: szívroham végzett 99
