Szolgálat 13. (1972)

Tanulmányok - Karl Rahner: Tudományos világkép és vallás

ami „normális“ folyamatának része, annak mindig föl lehet fedezni az okát is, olyan okot, ami nem maga Isten. Ez a tapasztalat a világképet tekintve csak posztulatórikus ateizmust jelent; és ezt lényegében már Aquinói Tamás felállította azzal a kijelentésével, hogy a valóság természetes birodalmában Isten mindent okok által művel, ő maga pedig nem azonos az okokkal. Az „aggódó ateizmusnak“ — így nevezhetnénk talán ezt a jelenséget — ez a tapasztalata alapjában véve csak Isten növekedése az emberiség szellemében. Újonnan, hallatlan erővel éljük most át azt, amit a Vatikáni Zsinattal fogalmilag mindig is tudtunk, de egy kicsit könnyedén mondogattunk: hogy Isten kimondhatatlan fönségben trónol minden fölött, ami kívüle van, vagy elgondolható. Ha ez igaz — már pedig ez a keresztény hit egyik alapvető igazsága —, akkor fönsége fölébe magasodik mindannak, amit a világról kijelenthetünk, egyszerűen nem tartozik bele ezekbe a kijelentésekbe; róla csak minőségileg más módon beszélhetünk. Ezt tapasztalja meg ma az emberiség, miután lassanként természettudományos világkép birtokába jutott. Ez a világkép épp olyan profán, mint a világ. A világ pedig nem Isten, hiszen Isten kimondhatatlan fönségben emelkedik fölötte, úgyhogy a világ és Isten között nem képzelhető olyan analógia, amelyről a tapasztalat során ki ne derülne, hogy nagyobb benne a különbözőség, mint a hasonlóság. Isten valósága és a világ képe két különböző dolog. Ma csak azt éljük át, hogy nem alkothatunk Istenről a világ fájából metszett képet. A mai tudósnak az lenne a feladata — és ez egyszerre fájdalom és kegyelem is —, hogy elfogadja ezt a tapasztalatot, és ne fojtsa bele az antropomorf „istenhit“ elhamarkodott, olcsó apologetikájába, értelmezze helyesen, azaz értse meg, hogy ennek valójában semmi köze az igazi ateizmushoz. Ismerjük csak be nyugodtan a hit válságát. Nem lesz ártalmunkra. Mi nem képzelhetjük el Isten működését világunkban olyan naív módon, mint régebbi korok. Nem azért, mert Isten halott, hanem azért, mert nagyobb, névtelenebb, rejtőzőbb, felfoghatatlanabb. Isten van — ezt a mondatot nem lehet csak úgy hozzáfűzni a többi mondathoz, amelyet a tudomány alkot meg. Isten van: ez a mondat ősibb a világgal való minden találkozásunknál. Akár meghallottuk, akár hallatlanra vettük: már elhangzott akkor, amikor a tudományok terén csodálkozva kérdezgetni kezdjük, hogyan tudnánk szellemileg tagolni az adott világot, hogy uralmunkba kerítsük és kicsikarjuk a kezéből fölöttünk való uralmának egy-egy darabját. De éppen mert ez a mondat: Isten van, olyan egészen másfajta, azért minden más mondatból ki lehet hallani alapakkordként, viszont minden más mondat túl is harsoghatja. Hiszen tudományos, evilági, kísérletező megismerésünkben ennek a mondatnak a tárgya csak más mondatok tárgyán át jelentkezik, sohasem önmagában, a többi tárgy mellett. Ezért olyan távoli az Isten. Messze vagyunk tőle, mert ő a Feltétlen és Határtalan, mi pedig függő lények vagyunk, és megismerésünk csak annyiben felfogóképes, arneny- nyiben határokat szab. A világkép és annak sajátos, véges teremtményi igazsága a kimondhatónak, az elhatárolhatónak, a kiszámíthatónak az összege.

9