Szolgálat 12. (1971)
Eszmék és események - Magyar nővérek leveleiből
a Pastoral Service és a püspökök konferenciája között. A malawi fekete tanítók 40 %-a kért tanfolyamokat, hogy jobb hitoktatók legyenek. Még tandíjat is készek fizetni, pedig alig 20-30 fontot keresnek havonta. Hogy történik a vizsgálat? Beszélgetés keretében. Először is emlékezetben kell tartani 25 kérdést, ügyesen feladni őket, s ami nehezebb, visszaemlékezni a válaszokra. Persze az ő nyelvükön: chichewa! Házról-házra megyünk, megállunk és mindenkivel kezet rázunk. Gyermekek szaladnak hozzánk mindenfelől, letérdelve, kinyújtott karral üdvözlik az idegent, s eltűnnek. Sietségről szó sem lehet: az neveletlenségnek számít. Egy óráig tart a látogatás, rövidebb nem lehet. Ha egy házat kihagytunk, az asszony az ajtóban vár bennünket másnap, s akkor be kell menni hozzá is. A lakosság 90 %-a városban dolgozó munkás. Saját házuk van a faluban, ahol öregkorukra meghúzódhatnak. A falvakban 20-25 család rokon, s így minden közös tulajdon. A városokban a feketék idegenek egymáshoz . . . Nincsen statisztikájuk. Az emberek születnek és meghalnak anélkül, hogy a nevüket akármilyen okiratban megörökítenék. Egyik helyről a másikra települnek anélkül, hogy bárki is tudná. Az Egyház most a következő módon próbálkozik a bennszülött lakosság vallási és kulturális képzésével: Egy csoport jár kettesével körül: két pap, két bennszülött hitoktató, két fekete nővér és két fehér nővér. Házaknál gyűléseket tartanak, hetenként egyszer. Először a kiküldöttek elnökölnek néhány hétig. Később a résztvevők egy vezetőt választanak, mire a fenti csoport tovább megy másokat kiképezni. Fődolog a gyermekek kiképzése. A gyűléseken bibliaolvasás, rövid elmélkedés a program, végül megbeszélés különböző témákról. A feketéket nagyon érdekli a dolog, hiszen a maguk érdekét mozdítják elő vele. Másokat is meghívnak. A tanítók az embereket veszik kézbe, a nővérek meg az asszonyokat. De azok azt mondják, ha jól megmondják a magukét a helyzetről, otthon az uruk elveri őket. — Sok remény van az eredményes munkára. Zóra nővér, Malawi, Afrika + Itáliában vagyok már 22 éve és betegeket ápolok. A technika nagy és gyors fejlődése besurrant a zárdákba is. Igaz, hogy a II. Vatikáni Zsinat után azt mondják, erre szükség van több okból. Talán pár dologban igazuk is van. De a világnak ez a betörése hozzánk kétségtelen zavarokat okozott a lelkekben, úgy vettem észre az enyémben is. Az emberek s a betegek is ma igényesebbek, erre fel kell készülnünk, így kevesebb az időnk az imára: adoráció, elmélkedés, lelkiismeretvizsgálat, lelkiolvasás (ez utóbbit ma jól meg kell választani, úgy gondolom . . .) így, ha komolyan megállók és revíziót tartok, azt látom, haladás helyett csúsztam. Miért? Azt hiszem több időt kellene kapnunk imára, mert a tűz is kialszik, ha nem kap újabb anyagot. A sok aggiornamentóban talán kevés gondot fordítanak erre, pedig enélkül hajónk a zátonyra fut. Mindig örömmel, buzgón, több megértéssel és szeretettel tértem vissza a betegekhez, ha rekollekciót, lelkigyakorlatot tartottam, hosszabb időt imában töltöttem. A betegek is megérezték ennek erejét, lelkileg is, testileg is az ápolásban. Nem degradálni akarom a zsinat határozatait, de azt hiszem többen sok dologban túlmesszire mentek kísérlet címén. Meg kell küzdenünk a Sátánnal, a világgal és nem utoljára önmagunkkal. Ehhez felkészültség kell, kegyelem, ezt imával kapom meg. Adoráció, elmélkedés, szentírásolvasás ... Az adorációt is elhanyagolják, félreteszik, pedig ez sok kegyelem, erő forrása: hallgatni a Mestert. Fegyelem, hallgatás, belső és külső. Tehát több ima. Azokat, akik felelősek a hivatásokért, szeretnem kérni, gondoljanak erre komolyan. Nekünk betegápolóknak talán még több imára volna szükségünk, hogy necsak a test, hanem a lelkek gyógyulását is elősegítsük. Ha Krisztus sugárzik belőlünk, cselekszik bennünk, akkor lesz gyógyulás testben és lélekben. Ezt elérni csak imával, 88
