Szolgálat 12. (1971)

Eszmék és események - Maximilian Kolbe (Karol Wojtyla érsek)

30 éve volt annak a napnak, amikor Kolbe atyát, az elítélt csoport egyetlen életben maradt tagját, egy fenolinjekcióval kivégezték. Testét, mint millió másét, az Auschwitzban éjjel-nappal égő hamvasztókemencék egyikébe hajították. így valósult meg annyiszor kifejezett vágya: „Szeretném, hogy hamvaim szóródjanak szét a világ négy tájára . . . “ Nem kételkedett abban, hogy ez a kívánsága betű szerint megvalósul. De egyáltalán nem tűnt el „nyomtalanul“ —, ellenkezőleg, alázatos vágyával magára vonta az egész Egyház figyelmét. Ritkán történik meg, hogy valakinek az életszentségéről ilyen egyértelműen vélekednek! De itt növekvő erővel vetődik fel a kérdés: Miért éppen Kolbe atya? Nem tanúsítottak-e más foglyok is hősies testvéri szere- tetet a haláltáborokban? Ott van Msgr. Koza! lengyel püspök: betű szerint éhen halt, mert nyomorúságos ételadagját fogolytársainak osztogatta szét. Mit akar nekünk mondani „az idők jeleire“ figyelő Egyház, amikor ezt a papot állítja mintául elénk?

Mert — jó! jegyezzük meg — ez a 47 éves ember, a szentferenci ideál példás hűségű megvalósítója, úgy akart meghalni, mint pap. Mikor a „véres Fritsch“, teljesen elképedve ennek a fogolynak a merészségén, aki el akarja foglalni az egyik elítélt helyét, nyersen azt kérdezte tőle: „De hát ki vagy te?“ — Maximilian Kolbe ezt az egyszerű feleletet adta: „Katolikus pap.“ Tehát papi minőségében kísérte el a kilenc halálraítélt siralmas csapatát. Nemcsak arról volt szó, hogy megmentse a tizediket! Mellette kellett állni a halálban a kilenc másiknak. Attól a pillanattól kezdve, hogy az elítéltekre rázárult a végzetes ajtó, gondjába vette mindannyiukat. Sőt nemcsak őket, hanem azokat is, akik a szomszéd bunkerekben haldokoltak az éhségtől, s vadállati üvöltésük megremegtetett minden közeledőt . . . Tény, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor Kolbe atya közöttük volt, ezek a szerencséiének váratlanul úgy érezték: valaki gondot visel rájuk, valaki mellettük áll; és a cellák, ahol a kérlelhetetlen pusztulásra várakoztak, imádságtól és énektől visszhangoztak. Maguk a hóhérok is megrendültek: „So was haben wir nie gesehen!“ Csak „az Úr napján“ fogjuk megtudni, nem akadtak-e köztük „jó latrok“, akik — ha talán csak utolsó órában is — megtértek ennek a hősies tanúbizonyságnak a hatása alatt. Tagadhatatlan — jól tudják mindazok, akik túlélték Oswiecim-Auschwitzot —, hogy 1941 Nagyboldogasszony napjától a lágerélet valamivel kevésbé volt elviselhetetlen.

Ebben a történelmi percben, amikor szerte a világon annyi pap intéz kérdést önmagához „identitása" felől, P. Maximilian Kolbe alakja elénk magasodik és felel — nem teológiai fejtegetésekkel, hanem életével és halálával. Ö nem akart több lenni, mint Mestere, de kevesebbel sem elégedett meg. Meghozta a „legnagyobb szeretet" tanúbizonyságát, a Krisztushoz tartozásnak ezt az evangéliumi tesztjét. Bizonyos, hogy a hősiesség nem való mindenkinek, de nem lenne-e végzetes kudarc, ha az utána való törekvésről is lemondanánk? A ránk zúduló gyötrő kérdésekre a felelet nem a felülemel79