Szolgálat 12. (1971)

Eszmék és események - Maximilian Kolbe (Karol Wojtyla érsek)

kedés régiójában van-e? Hiszen azt, amit a természet magától nem tud elérni, a kegyelem pótolja.

Maximilian atya a düh és megvetés korszakában halt meg, amikor az embert rabszolgánál is rosszabbá: robotgéppé silányították. A koncentrációs pokol lázálom-emléke lassan szertefoszlik, a fiatalok szinte mit sem tudnak már róla, és a történelmi kézikönyvek tudósításaiban foglalt tényeket még elképzelni is nehezünkre esik. De azok, akik túlélték ezt a korszakot, jól tudják, milyen fokig alacsonyították le, alázták meg, csúfolták ki a totalitárius uralom alatt az emberi személyiséget. Ezen a mérgezett alapon csak gyűlölet sarjad. Egy fogoly mondta: „Gyűlölöm ezeket, mert megtanítottak gyűlölni ..."

Egészen hallatlan dolog, de számtalan tanú erősiti meg: Maximilian Kolbe nem ismerte a gyűlöletet. A varsói Pawiak börtönben, majd Oswiecim- Auschwitz tüskésdrót-kerítése mögött ugyanolyan tiszta tekintettel ölelt át hóhérokat és áldozatokat, — úgyannyira, hogy a legvadabbak is elfordították a szemüket: „Ne nézzen így ránk!“ Ez az ember, aki már csak egy szám volt: 16 670, learatta a legnehezebb győzelmet: a feloldozó és megbocsátó szeretetét. Szeretettől égő szívével áthatolt a gyűlölet dialektikájának pokoli körén — és a pokol varázshatalma egyszeriben megtört, a szeretet erősebbnek bizonyult, mint a halál. Nem megragadóan időszerű-e ez a tanúságtétel a szétesett, a megoszlott szeretet korában? Ritka ma az az ember, akinek szeretete ne szenvedne a faji, nemzeti, ideológiai elkülönülés betegségében . . .

Ugyanígy előfutár volt Maximilian Kolbe egy olyan területen, amelyet a II. Vaticanum pasztorális konstitúciója állított reflektorfénybe. A tömegkommunikációs eszközökről van szó. A semmiből indulva, dacolva azok véleményével, akik bizalmatlanul nézték a sajtóapostolsággal foglalkozó szerzeteseket, ez a gyatra egészségű (negyed tüdejűij ember eljutott odáig, hogy kiadja „kis kék folyóiratát“ — ez a folyóirat 1939-ben elérte az egymilliós példányszámot — és a munkás- és paraszti tömegeknek szánt, szerény külsejű újságját. Ma elmondhatjuk: az ő munkája készítette elő lelkileg Lengyelországot arra a véres megpróbáltatásra, amely a második világháború folyamán több mint hat millió emberébe került. Mint a Boldogságok embere, Maximilian atya elsősorban „Jahve szegényeihez“ fordult, az „anawim“- hoz, akik jobban éhezték az Isten szavát, mint a munkájukkal szerzett kenyeret. Rendelkezésükre akarta állítani a technika minden forrását, a haladás minden vívmányát. 1938-ban rádióállomást létesített, és arról álmodott, hogy repülőteret is építtet Niepokalanow-ban, a Szeplőtelen, városában. Mikor bizonyos prelátusok egy kicsit megbotránkoztak ezeken a „bolond terveken“ és azt kérdezték tőle: „Mit csinálna az ön helyében Szent Ferenc?“ — ezt a csattanós választ adta: „Feltűrné a habitusa ujját, Monsignore, és segítene.“ Csakugyan: a „teremtmények éneke“ benne átfogta a rotációs és

80