Szolgálat 12. (1971)

Eszmék és események - Batthyány-Strattmann László (P. L.)

Mikor 1896-ban a bölcsészet doktoraként hazatér és apja átadja neki a horti, köpcsényi és oroszlámosi uradalmat, elhatározza, hogy a köpcsényi kastélyban szegénykórházat rendez be. Húsz ágyat állít és egy orvost szerződtet a betegek gondozására. De csakhamar rájön: ez olyan „birtok“, amely mellett nem lehet csak úgy elkocsikázni és nem elég, ha beszámol róla a számtartó: ennyi százalék a gyógyulás, ennyi a halál.

Batthyány-Strattmann László nem írt emlékiratokat, naplót, vallomásokat. Nem tudjuk, milyen belső tapasztalatokon és vívódásokon ment át ez a sok- vágyú, sokfelé érdeklődő fiatalember, aki gyártott már cipőpasztát, fogkrémet, haj- és szájvizet, aki a csillagászathoz is értett, a zenéhez is, megtanult órákat javítani és autót vezetni, komoly természetismereti jártassága volt — és a végén a világ legegyszerűbb szavaiban találta meg életcélját: „Beteg voltam és meggyógyítottál.“ Csak azt tudjuk, hogy 27 éves korában visz- szamegy Bécsbe és háromévi kemény munkával megszerzi az orvosi oklevelet. Most már átveheti kórházának vezetését, amely időközben a feléje tolongó nyomor nyomásától máris megnőtt. Nagyobb, higiénikusabb helyre van szükség, Új, 120 ágyas kórház épül tehát a faluban, a modern és keresztény értelmezésű népjólét jegyében. Nem sajnálja a költségeket, mint ahogy az idejét sem a tanulásra. Mert tudása még most sem elég. Szembetegek, vakok jönnek a kórházba és nincs, aki segítsen rajtuk. Újabb szigorlatok, fáradságos klinikai munka, s nemsokára megszerzi a műtősebészi képesítést. Élete derekán célhoz ért.

És megkezdődik a szóbeszéd a „csodatevő hercegről", aki ingyen operál minden szegényt, s csak azokat operálja szívesen, hisz a gazdagoknak úgyis akad orvosa. Aki olyanoknak adja vissza szemevilágát, akikről más orvosok már lemondtak. S ráadásul még adót is fizet az államnak a saját kórházában betöltött főorvosi állása után . . . Seregeinek az emberek Sopron, Moson, Pozsony megyéből, de a szomszédos Ausztriából is. Az államvasutaknak 1903-ban külön hajnali járatot kell indítaniok errefelé. A főorvos — aki ilyenkor már miséről jön a kastély kápolnájából — egész nap vizsgál, intézkedik, operál. Csak akik nagyon megfigyelik a kezejárását, azok veszik észre azt a pillanatnyi megállást a késsel, amikor keresztet vet a beteg szemekre. Hogy nem fogad el tiszteletdíjat, az természetes. A nővéreket is tilos megajándékozni. Ha valaki mindenáron adni akar, azt kéri, juttassa a szegényeknek. Ő viszont annál bőkezűbben látja el betegeit, és nem bocsátja el ajándék nélkül.

S a segítő szeretetnek ez a megszállottja nem valami szomorú magányos, aki „ebben éli ki magát“. Még 1898-ban feleségül vette a tiroli Coreth Mária Terézia grófnőt. Ebből a házasságból tizenhárom gyemnek született, s 11 belőlük fel is nőtt. Egymagában is élethivatás ennyi gyermeket irányítani, nevelni. És ő nem vonja ki magát karitász-szólamokkal családi kötelességei alól. Jól ismeri az apostol szavát: „Aki övéinek, főleg házanépének nem

74