Szolgálat 12. (1971)

Eszmék és események - Batthyány-Strattmann László (P. L.)

ESZMEK ES ESEMENYEK

BATTHYÁNY-STRATTMANN LÁSZLÓ

A századeleji Magyarországon — emberileg szólva — az uradalmi cselédnek éppúgy szinte lehetetlen volt szentté lennie, mint a mágnásnak. Hallatlan bátorság és erkölcsi erő kellett ahhoz, hogy valaki áttörje a „felső kaszt" korlátáit és mindenáron hasznos, segítő életet akarjon élni, Istent és embertársait szolgálva. Batthyány-Strattmann László hercegnek ez felsőfokon sikerült. Méltó és igazságos, hogy a „magyar szentek évében“, amely egyúttal az ő születésének századik, halálának pedig negyvenedik évfordulója, megemlékezzünk róla.

Családja a századok során államférfiakat, püspököket, törökverő hadvezéreket és nemzeti vértanúkat adott az országnak. Anyja is Batthyány-vér: Batthyány Ludovika grófnő. Korán, alig tízéves korában veszíti el. De az édesanya a sírból is gondoskodik fia vallásos neveléséről: az ő kívánságára kerül az ausztriai Kalksburg jezsuita intézetébe. Később apja hazahozza a kalocsai testvériskolába, hogy anyanyelvében se legyen gyengébb, mint a németben. A gyermek mindenütt otthon találja magát, mert eszes, sokoldalú érdeklődésű, mozgékony, vidám. Idejéből a komoly tanulás mellett éppúgy telik iskolás csínyekre, mint társai segítésére. Már ekkor önkéntes orvosként futkos körül a hálószobákban és tanácsaival, gyógyszereivel, hol dédelgetéssel, hol hátbaütéssel gyógyítgatja beteg pajtásait. De nemcsak a testükre volt gondja. Diák a diáknak jó barátja tud lenni, s egy-egy előrehaladottabb lelkiségei társ sokat segíthet úgy, hogy arról nem tud senki más.

Nevelői jó munkát végeztek: nagyobb éhségeket ébresztettek föl benne, mint amit kora és társadalmi osztálya egykönnyen ki tudna elégíteni. Undorral tölti el az üres társadalmi konvencionalizmus. Ö nem akarja így elvesztegetni az életét. Először a gazdálkodás merül föl előtte mint legközvetlenebb cél. Húszéves korában beiratkozik a bécsi gazdasági főiskolára. De ezt hamarosan abbahagyja. Hazatér és leszolgálja önkéntesi évét a huszároknál. Aztán visszamegy az egyetemi városba és a bölcsészeire iratkozik be. Diáktársa és későbbi életírója, Baradlai János följegyzi, hogy az egyetemen — ahol akkoriban néhány bécsi bárón kívül nemigen akadt mágnásfiú — a hallgatók összesúgtak mögötte: „Ez a gróf ,Padjani‘ kiváló koponya, de egyáltalán nem büszke magára.“ Kémiát tanul, a társasélettől távol tartja magát, annál többet járkál a városban, s az ápolt, kulturált környezetben hamarosan észreveszi a betegeket, a nyomorékokat, a koldusokat is. És tudja: odahaza, sőt az ő jövendő birtokain is még több van belőlük.

73