Szolgálat 12. (1971)

Az egyház szava - A Szentatya szinodusi megnyitó beszéde

A készséges készenlétnek ezzel a mondhatni passzív állapotával össze kell magunkban kötnünk, és szünet nélkül felszítanunk és ápolnunk az aktív lelki magatartást: az imádságot, amelyet az Úr Jézus annyira ajánlott, és irgalmas jótéteményei kiesdeklésének előfeltételévé tett. Ezekben a napokban föltétlenül ki kell tartanunk a szüntelen könyörgésben, hogy a Szentlélek szabad bejárást leljen lelkűnkbe; kapcsolódjék össze a mi imádságunk és az isteni kegyelem működése, hogy fülünk meghallhassa „azt, amit a Lélek mond az egyházaknak“ (Jel 2,6).

Hadd hívjuk fel még figyelmeteket, Tisztelendő Testvérek, egy sajátos veszélyre, amely megkörnyékezheti szinodális gyűlésünket, és különféle becsületes vagy csalfa úton-módon megzavarhatja ítélkezésünk tisztaságát, sőt talán elhatározásaink szabadságát is. Ez a veszély egy bizonyos sürgető nyomás ereje. Olyan véleményekről beszélünk, amelyeknek a hit tanításával való egybehangzása kétséges; olyan irányokról, amelyek mit sem törődnek a legitim és az Egyház tekintélyétől már jóváhagyott hagyományokkal; a világ profán lelkiségéhez való alkalmazkodás csalogató igyekezetéről; a modern élet változásai keltette nehézségektől való félelemről; a kísértő vagy alkalmatlankodó hírverésről; az anakronizmus és a „juridizmus“ vádjáról, amely gátolná egy új, ún. „karizmatikus“ kereszténység szabad kifejlődését, stb. E sürgető presszió arculata sokféle, hatalma csábító és veszélyes. Igyekezzünk függetleníteni magunkat ezektől az akadályoktól. Lelkiismeretünk parancsszavát kövessük, hiszen isten népének pásztorai vagyunk, és erről a tisztünkről számot kell adnunk az isteni Bíró előtt az utolsó napon. Inkább arra törekedjünk, hogy megőrizzük léleknyugalmunkat és erőnket, hogy mindent helyesen tudjunk megismerni és megítélni, Krisztus szelleme, az Egyház és korunk igazi szükségletei szerint.

A Szentatya ezután emlékeztette az atyákat arra, hogy a szinoduson mint „egyházaik minősített szóvivői" fognak felszólalni, és ez a szó, „az apostoli szó visszhangja", nagy felelősséggel jár és igen jelentős az Egyház és az emberiség további sorsára. Szavait így fejezte be:

Minden erőnkből dolgozzunk együtt azon a nagy művön, amely életünk egyedüli értelme: felépíteni az Egyházat rendíthetetlen alapján. Maga Krisztus ez, az út, az igazság, az élet.

Semmiképpen se hagyjuk magunkat eltéríteni erről az útról: nincs más út. Semmi egyéb hang el ne csábítson: egy az igazság. Másfelé el ne sodródjunk: csak az a forrás vonzzon, amelyet az élő és elevenítő Isten fakasztott nekünk.

Pásztori kötelességünk világos körvonalai ezek: bárcsak Isten segítségével hűségesen betöltenénk, azoknak a szent lelkipásztofoknak a példájára, akik az Egyház viszontagságos földi útjának sok-sok századán át bölcsen és bátran tudták hajóját elvezérelni a szirtek között, a nyílt tengerre, ahová Krisztus szólítja, hogy minden embernek megvigye az üdvösség jóhírét.

62