Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Boros László: Közöttünk lakozott

tarka telije, az élet és a természet gazdagsága, az egyszerű, mindenkinek hozzáférhető valóság jutott szóhoz nála. A láthatatlan láthatóvá lett, a hallhatatlan hallhatóvá — mint hasonlat. Nyelvében arra törekedett, hogy a világot eredendő egyszerűségéhez vigye vissza. Beszéde beleállította az abszolútot a földi dolgoknak, sőt a hétköznapnak világába. Ezért át- meg átjárták a hasonlatok, akár a vér. Krisztusnál valami letisztult vonást figyelhetünk meg: a földízű, s ugyanakkor az abszolútum felé nyílt beszédet. Magától értetődő, egyszerű, sőt talán szűkszavú nyelv: a tudás, a megtapasztalás, a kimondás és a megérintés fesztelensége. Beszéde a világ dolgai közti biztonságot, a velük való mély rokonságot tárta fel. „Az ács fia" szólt benne.

„Isten emberségének" harmadik vonásaként talán ezt nevezhetnénk meg: Krisztust nem tudósok társaságában találjuk, hanem együgyűek körében. Az egészen emberi, mert istenemberi ember az együgyűeket fogadta testvéreivé. Nem „bizonyított be" nekik semmit. Sőt alapjában véve „semmi újat“ nem akart nekik mondani, mindig csak azt, ami már olyan megrendí- tően ismerős volt nekik, hogy észrevegyék: voltaképpen mindig szívükben hordták a lényeget. „Bizonyítéka" ez volt: „Én pedig mondom nektek." „Elismerte“ azt, amit „mindig is ismertek". Megismerni és elismerni: két lényege szerint különböző folyamat. Vannak szavak, amelyek nem szorulnak bizonyítékra, mert „úgy" mondják ki őket, olyan őseredeti módon, hogy egyszeriben belátjuk érvényüket. Krisztusban a szó beteljesedéssé nőtt. Beszéde éppen egyszerűségével hatott titokzatosan. Szájában tökéletes szavak elevenedtek meg. Olyan szavak, mint pl. a nyolc boldogság: minden egyszerű szívű ember megértheti, mégis érthetetlenek maradnak e világ minden bölcsének. Ezért értették meg csak kevesen őket. És e kevesek közül is sokan talán egyáltalán nem sejtették vagy kívánták beteljesedésüket. Ezért volt Krisztus egyedül.

Ez talán a legmegrázóbb benne: Rejtett volt. Arra törekedett, hogy névtelen legyen. Életében „a létteljesség magánya" tört fel, a szakadékok, a csúcsok, a tengerek magánya. Mi valamennyien pillanatról pillanatra élünk; életünk csupa töredék. Aki azonban — mint Krisztus — az élet egységében akar élni, annak hosszú ideig egyedül kell maradnia, hogy ez az egység kialakuljon benne. Egyedül kiérése idején, egyedül a pusztai kisértésben, egyedül élete legnagyobb tetteiben. Krisztus úgy járt köztünk, mint egy csillag, amely nem sejtett hirtelenséggel szeli át égboltozatunkat és csak azok veszik észre, akik véletlenül éppen odanéztek. Élete az ismeretlenből jött, hirtelen, erőteljesen felvillant és visszatért az ismeretlenbe. A sötétség „nem foghatta föl". Körülötte értetlen embereket látunk. Tilalomlistákat, törvényeket, szokásokat és hagyományokat sorakoztatnak föl ellene. Még anyja is azt kérdezte: „Fiam, miért tetted ezt velünk?" Mindenki — ha talán csak hallgatólagosan is — valamiképpen ezt hányta a szemére: „Miért vagy olyan más?"

57