Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Boros László: Közöttünk lakozott

Mégis: Krisztus földi életének ezt az idegenségét „könnyedén“ élte. Tudta, hogy lénye felfoghatatlan, a nagy tömegnek hozzáférhetetlen. Nem csinált nagy gondot ebből, hiszen a tökéletes beszédet rendszerint nem hallják meg, a tökéletes létet nem veszik észre. Nem ígérte nekünk, hogy „találunk" általa valamit. Inkább a „keresésre“ tanított, a megnevezhetetlen névre. „Keressetek" — volt beszédének egyik központi szava. Életét nem lehet kicsinységünk logikájából, az önkeresés elveiből megérteni. Szent élénkség uralkodott benne, a lélek fiatalsága. Semmisem volt lényében száraz, megkeményedett, befogadni képtelen. A lélek fiatalságára tanított, újjászületésre, átváltozásra, az élet frisseségére, vidámságra, szent alakulóképességre. Azt mondta nekünk: „Ne féljetek.“ — „Ha valaki nem adja fel önmagát, nem fogadhatja be az Országot.“ — Ö volt „az élet útmutatója", „az új teremtés kezdete", „egy új világ alapja“. Arra szólított fel bennünket, hogy „új emberré“ váljunk, „naponta megújuljunk", „új teremtésre“, „új égre“ és „új földre“ várjunk, „új éneket“ énekeljünk, „új nevet“ vegyünk fel, vagyis alapjában megváltozott személyi létre tegyünk szert. Az új kezdet feltétlensége élt benne. Működése koncentrált egységből, a Lényeg létalapjából fakadó tevékenység volt. „Azért jöttem, hogy örömetek legyen és bővebben legyen.“

Ez a „központi ember“, Krisztus, mindenki barátja volt. Az egyesítő, az egésszé tevő, a kiengesztelő. Azt kívánta tőlünk, hogy ne gyűlöljünk senkit, hogy szeressük ellenségeinket. Mindenkinek reményt akart ajándékozni. A megújulás, az igazi élet, a szabadság reményét. így ő az „igazi uralkodó“: mindent egységbe tud fogni anélkül, hogy valakin is erőszakot tenne. Elérte, hogy a dolgok és az emberek önmagukból fakadóan örvendezzenek. Magára vette mindannyiunk szenvedését, hagyta, hogy eléktelenítsék. Éppen ebben volt király. Mindenkivel közösségben volt, mindenkivel szeretetet és irgalmasságot gyakorolt. „Jöjjetek hozzám — hívogatott —, akik fáradoztok és terhelve vagytok, és nyugalmat találtok." „Az élet fejedelme" volt, a világ messzesugárzó világossága, amely „világoskodik minden embernek“. „Vámosok és bűnösök“ készséges fogadtatásra leltek nála. Bensejében mindenkinek ezt mondta: „Nem ítéllek el.“ Megvédelmezte a bűnösöket az úgynevezett igazaktól, védelmébe vette a gyermekeket a felnőttek elől. Az emberlélek otthonra talált nála. Részvéttel volt az emberek iránt, olyannyira, hogy ez könnyeket sajtolt ki szeméből. Az emberek követték, mert észrevették, hogy megkönyörült elhagyatottságukon. Mindannyiunk baját meglátta: egy szegény özvegyét, akinek visszaadta egyetlen fiát, egy beteg asszonyét, aki csak ruhája szegélyét merte érinteni, barátjáét, aki megtagadta, s akinek egyetlen pillantással bűnbánatot és megbocsátást ajándékozott. Határtalan tisztelettel viseltetett minden teremtmény, gyöngéd figyefmességgel minden élet iránt. Gyengéden élt föltétien élet — ez volt Krisztus létmódja.

Krisztus azonban nemcsak a nagyságot valósította meg, hanem a teljes emberi létet, tehát a normálist és megszokottat is, a fárasz58