Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Gyermekek és felnőttek a bűnbánat szentsége előtt (-r -a; Szinérváry K. András)

Elmentem egy szerzeteshez is, aki nagyon ritkán ült a gyóntatószékbe, viszont napjának nagyrészét azzal töltötte, hogy hosszú-hosszú beszélgetéseket folytatott a hozzáfordulókkal. Amikor megkérdeztem, mi a titka sikerének, mosolyogva válaszolta:

— Hogy sikernek lehet-e nevezni vagy sem, azt csak a mennyei Atya tudja. De én is úgy kezdtem, hogy beültem a gyóntatószékbe gyóntatni. Nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem elég. Amikor egy-egy különösen nehéz problémával kerültem szembe, megmondtam a gyónónak, hogy véleményem szerint erről többet, hosszabban kellene beszélni, és megkérdeztem, hajlandó-e erre a gyóntatószéken kívül is. Legtöbb esetben azt a választ kaptam, hogy mi van akkor a gyónási titokkal? Megnyugatttam őket. Ők voltak legjobban meglepve, amikor egy-egy ilyen beszélgetés végén elővettem a stólámat, a nyakamba akasztottam és megadtam nekik a feloldozást. Hiszen a beszélgetés közben megtárgyaltuk az összes problémákat, akár bűnnek tartottuk, akár nem. Ugyancsak kiderült, hogy az illető megbánta-e tetteit és megvan-e benne az erős fogadás. így az érvényes gyónás minden feltételének eleget tett. Azóta majdnem mindegyik állandó látogatóm, és a hír hamar terjed. Számuk egyre gyarapszik. Hála Istennek!

Amikor eltávoztam, úgy éreztem, nagyon sok ilyen lelkiatyára volna szükségünk, hogy jobbá és szebbé tegyék a világot.

Nemrégiben hosszabb utat tettem meg autón és közben kinyitottam a rádiót. Interjút közvetített az egyik anglikán főpásztorral, aki elmondotta, hogy repülőtiszt volt és a háború alatt többször látott lelkészeket jönni a frontra. Ilyenkor a katolikus katonák mentek gyónni.

— Csak úgy heccből beálltam én is a sorba. Amikor odakerültem, persze nem tudtam, mit kell csinálni. Letérdeltem ugyan, de amikor a lelkész felszólított, hogy soroljam fel bűneim, nem tudtam mit mondani. Nagy küszködés után bevallottam, hogy anglikán vagyok, de annak sem jó. Soha sem felejtem el az arcát. Egy kis szobában voltunk. Hellyel kínált meg és kérdezgetni kezdett. Mintha nem törődött volna vele, hogy az ajtón kívül talán százan is vártak a gyónásra. Észre sem vettem, máris kitárult előtte a lelkem, és minden nehézség nélkül beszéltem neki olyan dolgokról, hogy pirulás nélkül ma sem tudnám ismételni. Végül áldását adta és biztatott, hogy ha lelki vigaszra volna szükségem, forduljak bizalommal bármelyik keresztény lelkészhez. Azóta is úgy érzem, ez indított el utamon.

Az interjúvoló kérdésére, hogy anglikán létére hisz-e a gyónásban, határozottan igennel válaszolt:

— Bűneink feloldozását az Isten adja. A pap Krisztus nevében mondja ki a szavakat és ha hiszünk Krisztusban, hinnünk kell a bűnbánat után a bűnbocsánatban is.

52