Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - R.: A kateketikai direktórium és a kateketikai kongresszus

harmonikus, érett személyiségek legyenek és meg tudják oldani saját hitbeli problémáikat. Másrészt tegyék a hitben való nevelést minél inkább az egész keresztény társadalom ügyévé, és gondoskodjanak arról, hogy ezen a téren az emberek minél több tájékoztatást kapjanak.

Az Egyház életképességét annak az erőfeszítésnek minőségén mérik, amelyet a hit terjesztésében és elmélyítésében fejt ki. Megújulásra van szükség ezen a téren is. Nem szabad az isteni igazságnak tehetetlenségünk miatt hatástalannak maradnia; fel kell szabadítanunk a kinyilatkoztatás roppant erőit. Az Úr ma is küldi munkásait: „Evezzetek a mélyre!“ A katekézis mai állása a Danaidának hordájának vigasztalan benyomását kelti: komoly erőfeszítéssel próbáljuk a gyermekeket a hitre oktatni, a fiatalok és felnőttek viszont szemünk láttára távolodnak el Egyháztól és hittől. Nem az-e ennek a vérveszteségnek az oka, hogy a keresztény világnézet — úgy, ahogyan mi közvetítjük — nem elég érdekes, nem elég vonzó, nem elég ösztönző, nem veheti fel a versenyt a legtöbb normális ember szemében más, csábítóbb, a képzeletet és alkotóösztönt jobban megmozgató lehetőségekkel? Ne hivatkozzunk most „a kereszt botrányára“, — itt nem erről van szó, hanem nagyon is jogos igényekről. Már XXIII. János pápa rámutatott: „Ma az Egyház óriási feladattal áll szemben: emberi és keresztény jegyet kell nyomnia a modern civilizációra. Ezt a jegyet ez a civilizáció maga keresi, és szinte kéri, további fejlődése, sőt megmaradása érdekében." (Mater et magistra.) Vajon meghaladja az Egyház erejét ez a feladat? Ezt állítani annyi lenne, mint visszafejlődését állítani, — hiszen megtette már nem egyszer történelme folyamán. A kereszténységnek igenis van mit mondania a modern világ számára is. Mi tudjuk, hogy az életnek van értelme, a mi életünknek is. Tudjuk, hogy ez a világ a teremtés és újjáteremtés állandó tárgya; hogy van egy Teremtő, mindenek alkotója, aki az emberiséget — ha az ember is úgy akarja — az egymással és önmagával való közösség fölséges célja felé vezeti. Olyan nagyon óhajtja ezt az Isten, hogy Jézus Krisztus megtestesülésében egy szintre helyezkedett az emberiséggel. Elfogadni Krisztus meghívását, hogy együttmunkálkodjunk az isteni tervvel: ez a hit, ez az élet teljes értelme, ez a boldogság, örüljön és hálálkodjék a katekéta nagyszerű hivatásáért: annak munkása, hogy azok a várakozások, amelyeket a Lélek keltett a mai emberben, beteljesedjenek Jézus Krisztusban, a történelem középpontjában és értelmében.

R.

44