Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - R.: A kateketikai direktórium és a kateketikai kongresszus

hogy kettős misztériummal állunk szemben: az önmagát kinyilatkoztató Isten és a neki felelő ember misztériumával. Két szabadság határán áll a katekéta közvetítőként: a kezdeményező, barátságát felkínáló Isten, és az isteni gesztusra önként felelni tudó ember szabadsága közt. Roppant kényes szerep: egy másik ember szabadságát teljes kibontakozásra segíteni úgy, hogy közben hiánytalan tiszteletben tartjuk! A katekéta elsődleges feladata nem az, hogy ismereteket közöljön, hanem hogy olyan légkört próbáljon létrehozni, amelyben a másik észreveszi Isten jelenlétét, hogy fejlessze azokat az adottságait, amelyek lehetővé teszik a pozitív feleletet Istennek, segítse életének, élményeinek a hit fényében való értelmezésében, végül pedig, ha Isten és ember találkozott, minden eszközzel elmélyíteni törekedjék kölcsönös viszonyukat, barátságukat. Ezen a területen nem lehet erőszakoskodni, nem lehet diktálni a feleletet, nem lehet siettetni a fejlődést, vagy szabályozni ritmusát, hiszen két szabadság kereszteződéséről van szó, és Isten minden lélekkel más-más módon jár el. A vezető szorítkozzék arra, hogy figyel a Lélek indításaira és annak ritmusát és irányát követi. Úgy is mondhatnánk, hogy a katekétának egy természetfölötti belső evidenciához kell elsegítenie a másikat a hit dolgában. Az az élmény ez, amelyet annyi megtérő beszámolójában olvashatunk, mikor fölfedezik, hogy valami legmélyebb igényeikkel, élményeikkel egybehangzó tárul eléjük: „Igen, ez az igazság!“ De ennek az igazságnak a megtalálása az érdekelt részéről is kutatást, aktivitást, együttműködést kíván. É$ ugyanakkor, amikor birtokba veszi, rejtett is marad, hiszen a kinyilatkoztató Isten igazsága végtelenül nagyobb az ember felfogóképességénél, átélésének terjedelménél. Isten titkába csak lassan-lassan tudunk valamennyire behatolni, az egész emberiség a történelem, az egyes ember saját élete folyamán. Ezért a katekézisnek ki kell terjednie az élet egész folyamára, minden életkorra és minden élethelyzetre. Hosszú utazás ez, vándorlás az élő Isten felé, a vele való mind mélyebb közösség felé, s ennek folyamán minden a kinyilatkoztatás jelévé és hordozójává válik életünkben. Isten szünet nélkül kinyilatkoztatja magát, az ember feleletének is szüntelennek kell lennie az élő, fejlődő, gyakorló hitben. Ebben az értelemben a katekézisben soha sincsen „ismétlés“, soha nem adtunk „eleget“, és a munkának soha nincs vége. A pedagógiai elv itt a fokozatosság, éppúgy, mint Isten is fokozatosan jár el az üdvösségtörténetben és az egyes ember irányításában.

Ugyanakkor teljesen igaz az is, amit a direktórium határozottan megkövetel, hogy a katekézisnek mindig, minden fokon a hit teljes, csorbítatlan anyagát kell közölnie. Teljességen a lényeges elemeket értjük, a hitigazságok manapság sokat emlegetett hierarchiájának megfelelően (lásd: direktórium 111/1). Az ember szinte elbámul, amikor az apostolok igehirdetésének egyszerű formuláit olvassa, — s ezek mégis mustármag gyanánt magukban rejtik kétezer év gazdag és bonyolult fejlődését. Ilyenformán, mond40