Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - R.: A kateketikai direktórium és a kateketikai kongresszus

másik hitét (a direktórium világosan ezt érti rajta), akkor egyszerre nyilvánvalóvá válik a szülők természettől adott katekéta-szerepe, sőt az is, hogy lényegében minden felnőtt keresztény aktivizálható lehetne (legalábbis annak kellene lennie) ezen a téren. A katekézis a Titokzatos Test „funkcionális“ működései közé tartozik, olyanformán, mint az emberi test biológiai funkciói. Ahelyett tehát, hogy azon panaszkodnánk: kevés a munkás, ahelyett, hogy hivatásos katekéták rendezett táborairól álmodoznánk, próbálni kellene aktivizálni a „közönséges“ keresztényeket, hiszen ők is részesei Krisztus prófétai tisztségének és a testvéri szeretet erejében felelősek egymásért. Természetesen szükség van állandó, főhivatású katekétatestületre is, de ez legyen inkább kisebb számú és kiemelkedő minőségű. Ezek támogatnák és a szükséghez képest pedagógiailag képeznék a „bázis-katekéták“ seregét. Ez az elgondolás nemcsak korszerű, nemcsak gazdaságos, de teológiai távlaton alapuló is. Gyakorlatilag máris eredményes egyes helyeken, ahol a nagy hitoktató-hiány miatt „szükségmegoldásokhoz“ kénytelenek folyamodni, és pl. egy boltos-feleség és családanya a hivatásosakat megszégyenítő módon bevált kisegítő szerepében. (Mellesleg hasonló gondolatmenet alkalmazásával igen termékeny eredményekre juthatunk a miniszteriális és a királyi papság összehangolásában, a paphiány kérdésének megoldásában is.) A Zsinat mélységes bizalommal és tisztelettel beszélt Isten Népének aktív szerepéről: ezt a látást jobban át kellene vinnünk a gyakorlatba.

Katekézisen tehát a hitben való nevelést értjük. Olyan egyházi szolgálat ez, amelynek erejében „egy embercsoport képessé válik Isten Igéjének fényében értelmezni, élni és kifejezni saját élettapasztalatait“ (J. Audinet). Ebben a megvilágításban a katekézis pedagógiája is egészen más színben tűnik fel. A „hitoktató“ manapság egyszerűen a tantestület egyik tagja — méghozzá legkevésbé komolyan vett tagja, aki „jobb ügyhöz méltó buzgalommal“ igyekszik módszertanilag hasonulni tanár-kollégáihoz. Persze sikertelenül. Mert a hitben nevelni nem annyi, mint ismereteket közölni. Nem egyszerű szembeállítása az alanynak és Isten üzenetének bizonyos technikai módszerek segítségével. (Kezdetlegesen, de szemléletesen fejezte ki ezt az a harmincas évekbeli magyar hitoktató, aki a hittan-jegybe a feleleteken túl a magatartást, a közös miséken való részvétel számát és minőségét is beszámította, s a „jótanulók" emiatti méltatlankodásának ezzel vetett véget: „Én hit- és erkölcstanból osztályozok!“) Hiszen a hit növekedése Isten mind teljesebb fölfedezését, a Vele való személyes viszony gazdagodását, a titkaiba való mind mélyebb behatolást, a mind teljesebb odaadást jelenti. Hiába ismeri a katekéta a kinyilatkoztatás tárgyi tartalmát, hiába jó pedagógus emberi értelemben, ha nem tudja elérni, hogy az isteni üzenet behatoljon a lelkekbe és személyes válaszra, kapcsolatra ösztönözze őket. Ehhez pedig dinamika szükséges: az egyéni meggyőződésnek és a pedagógiai módszereknek együttes dinamikája. Természetesen nem szabad szem elől téveszteni,

39