Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: A hitoktatás mai irányai az Egyesült Államokban

A hit nem csupán értelmi felkészülést igényel. Létrehozása, fejlesztése és megtartása sokszor inkább érzelmi és akarati, mint értelmi feladat. így nem egy hitoktató arra a logikus következtetésre jut, hogy feladata nem annyira gondolatközlés, mint élmények átadása. Ennek következtében a „tananyag“ fogalma kérdésessé válik, és inkább élményalakító programok szervezése, mint hittanórák tartása lesz a cél. A tankönyvek helyett versek, regények, novellák, énekek és filmek kerülnek használatba, a tanár szerepe pedig egyre inkább abban mutatkozik, hogy a diákok reflexióját összegezze, a témák bemutatását követő vitákat vezesse és irányítsa.

A fenti irányok kétségtelenül sok értékes felismerést fejeznek ki. A hitoktatás különbözik minden egyéb tantárgy tanításától, ahogy a hit is különbözik minden tudástól. Nem kétséges, hogy olyan információ átadása, amely direkt vagy indirekt módon nem építi a hitet, nem nevezhető hitoktatásnak. Továbbá a fiatalság egyre korábbi érése és függetlenülése megkívánja, hogy ne feltételezzük a szüleiktől örökölt hitet, hanem a személyes, szabad és felelős hit felépítését tekintsük, legalábbis a felső osztályokban, a hitoktatás legfontosabb feladatának.

Azonban az amerikai hitoktatás tele van e helyes meglátás egyoldalú, vagy merőben szélsőséges alkalmazásaival. A katolikus otthonból származó fiatal lehet hitében éretlen, kétkedő vagy lázadó, de nem tekinthető egyszerűen hitetlennek. Az új irányt követő hitoktatók igen sok esetben alábecsülik a gyermek hitének valódiságát, és sokszor eltúlozzák, vagy éppen elősegítik a hit válságát tanítványaikban. Pedig a serdülőkor dialektikája éppen abban áll, hogy bár a fiatalok lázadva szembefordulnak otthonukkal, a szembenállás sokszor nagyon is felszínes. Lelkűk mélyén továbbra is a szülők szellemi örökségét hordozzák és az otthon problémakörében maradnak. A magukat szkeptikusnak valló fiatalok nem megtérítésre váró pogányok, hanem egyszerre a személyiség és a hit válságát élő keresztények.

A hit nemcsak az értelem problémája. Ebből azonban nem következik, hogy a hitoktatás az értelem megvilágosítását másodrangú feladatnak tekintheti. A félreértés talán abban rejlik, hogy bár a hitoktatás végső célja a személyes hit kialakítása, ezt nem lehet az oktatás közvetlen céljának tekinteni. A behaviorista pszichológusok elméleteit nem lehet a maguk egészében, változtatás nélkül átvinni a hitoktatás területére. A hitoktatás ugyanis olyan célok szolgálatában áll, amelyek elérése közvetlenül nem mérhető, és nem is tartozik a szorosan vett, pusztán emberi célkitűzések közé. A hit nem tekinthető valamiféle, társadalmat vagy egyéni jót szolgáló „be- havior“-nek. Míg a tudás a gondolatközlés eszközeivel közvetlenül átruházható, a hit nem pusztán emberi mű; csak feltételeit tudja megalkotni a szülő és nevelő. Másrészt viszont érvényes a „fides ex auditü“ elve: a krisztusi tanítás közlése a hit legelső feltétele. A hitoktatásnak elsősorban e közlés szolgálatában kell állnia, és nem foglalkozhat a pszichológiai vagy érzelmi feltételek megteremtésével e közlés rovására.

30