Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Sántha Máté: Világiak az erjedő Egyházban

Egyik legsürgetőbb feladat: meg kell értetni velük, hogy struccpolitikát nincs értelme — lassan már nem is lehet — folytatni, viszont nem is reménytelen az eligazodás a vitás kérdések dzsungelében. Mert Isten Lelke jobban gondoskodik Egyházáról az embereknél. Három nagy erőforrás áll rendelkezésükre: az általános papság, a természetes józan ész és a gyakorlati keresztény élet. Ezekkel élve érvényesül bennünk az a bizonyos „sensus fidei“, hitérzék, amelynek megbízhatóságát a II. Vaticanum is megerősítette: a hívők összessége nem tévedhet a hitben (LG 2,12). Csak egészen vázlatosan utalhatunk itt kifejlesztésének eszközeire: Megszabadulás a pánikhangulattól (bizalom Istenben, az ő Szentlelkében, az Egyházban, helyes önbizalom), szolid tájékozódási források, a lelkiismeret komoly nevelése, az egyházi tanítóhivatal irányelveinek ismerete, felelősségteljes dialógus (nem bármely egyéni véleménynek van csalatkozhatatlanság ígérve!), s mindenek- fölött: szentségekkel élő, gyakorló hitélet. így születik meg lassacskán az az ember, akire ma nagyobb szükség van, mint valaha: a szentpáli „lelki ember“, aki mindent „meg tud ítélni" és „a jót megtartani" (vö. 1 Kor 2,15, 1 Tessz 5,21), akinek — Hofbauer Sz. Kelemen szellemes kifejezésével — „katolikus orra van". Papok, teológusok, intellektuálisan képzett emberek pedig tartsák tiszteletben ezt a sensus-t, a Szentlélek Úristen velünk létének zálogát. Ébresztgessék, tudatosítsák. És ne csodálkozzanak, ha a hívők tömege sehogysem akar beleszokni abba, hogy nem kell mindent „mellreszív- ni" az egyházi viták és civakodások berkeiben. Ök jól érzik, hogy nagy itt a tét: tárgyilag a hitletétemény, alanyilag a léleküdvösség és a kereszténység hitellevele: a szeretet. Innét már csak egy lépés, jobban mondva a döntő ugrás hiányzik: kishitű aggódás, terméketlen morgolódás helyett a cselekvő felelősség irányába. „Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak" (Lk 17,1). De a nagykorú kereszténynek ezeket figyelmeztető jelként kellene felfognia, amely talán éppen őt inti tevékenyebb, felelősségteljesebb, áldozatkészebb életre: „Te vagy az Egyház, rajtad is múlik a sorsa!"

A helyzet komoly. Hallatlan erők vannak felszabadulóban az Egyházon belül. A régóta érlelődő öntudatos világi rétegnek a Zsinat szárnyakat adott. Érdeklődésük, igényességük fokozódik, kritikájuk élesedik. Teljes nyilvánosságot, beavatottságot és beleszólást követelnek egyházi ügyekben. A klérust ez a rohamos fejlődés és átalakulás meglehetősen készületlenül érte. Nem hiába szokták szimbólumként emlegetni a szembemiséző oltárt — pap és hivő ma mindenképpen közelebb került, sokszor „szembekerült", s amennyire gondviselésszerű ez, annyi nehézséggel is jár. A hierarchia szép feladata, hogy segítse a világaiakat szolid teológiai alap nyújtásával, a „testvéri tekintély" (A. Müller) támogatásával. Lourdes forrását egy parasztlányka kaparta ki a földből, és egy egyszerű munkásember „fogta be", — de kegyhellyé a hierarchia ellenőrzése alatt vált. Lesz-e élővíz forrásává Isten népének együttműködése „a szent város megvidámítására" (Zsolt 45,5), Isten, em22