Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Sántha Máté: Világiak az erjedő Egyházban

népe szerves egységének, az „egyetemes papság“ tételének, amelyet a Szentírásban éppen az első pápa szögezett le (1 Pét 2,5.9).'°

A liturgikus reform minden erőfeszítése azt szolgálja, hogy a keresztény élet középponti cselekményét, a jelenlétté „sűrűsödött" Krisztus valóságát a közösség ügyévé, eleven és életformáló erővé tegye. Vajon mit értett meg ebből az a különben kitűnő szerzetes, aki írásban jelentette ki: inkább nem misézik többé, ha már nem teheti a régi latin forma szerint? És vajon többet ért-e az az ügyes és mozgékony plébános, aki a reformot hívei mutatós aktivizálására használja ki, afféle öncélú liturgikus „üzemet“ létesítve?" Azzal sem jutunk előbbre, amikor a hierarchia egy-egy kénytelen-kelletlen ízű, ha-val és de-vel körülbástyázott hivatalos intézkedéssel engedélyez bizonyos funkciókat. Tanulságos pl. a német püspöki karnak a laikusok prédi- kálására vonatkozó döntése.12 Vagy mit szóljunk ahhoz az intézkedéshez, hogy nők csak „a szentélyen kívül“ olvashatnak fel a mise olvasmányaiból? (Ez liturgiailag is korszerűtlen, hiszen ma a fejlődés éppen a templomi tér és közösség egységesítése felé tart.) Az ilyesféle intézkedés nem ismeri fel „az idők jeleit“ (sajnos ez a kifejezés is azok közé tartozik, amelyeket már elkoptattunk anélkül, hogy komolyan vettünk volna). Mert a Zsinat ennek tartja a laikusok növekvő tudatosságát, felelősségét, részvállalását. Sőt nemcsak ennek, hanem egyenesen „a Szentlélek félreismerhetetlen működésének“ (L 4). De — és ezt is a Zsinat mondja — a papság csak „velük (ti. a laikusokkal) együtt képes felismerni“ ezeket a jeleket! (PO 9)

A laikusok teológiai tanulmányai terén a helyzet egyenesen aggasztó. A hallgatók száma rohamosan nő.13 (Igaz, nőket még nem minden országban engednek teológiára, — tudtunkkal Magyarországon sem.) Az indítóok azonban csak bizonyos százalékban a hit kérdései iránti objektív érdeklődés. A hallgatók természetesen koruk gyermekei, ennek minden lélektani nehézségével, megtoldva a föntebb emlitett „komplexumokkal" mindkétfelől. Ráadásul maga a teológiai tudomány is mélyreható válságon megy át. Aki nyugodt kikötőt, támaszt, megoldást remélt a „szent tudomány“-től, az alaposan csalódik. Végül pedig a kiképzett szakerők hasznosítása még gyermekcipőben jár, — a hitoktatás területén túl alig-alig indult meg komolyan.

MENTSVÁRUNK: A „SENSUS FIDEI“

Gondolatmenetünket már rég döngeti egy kérdés, ugyanaz, ami az Egyház egész mai helyzetével kapcsolatban is gyakran fölmerül: Nem túl intellektuális, túlságosan keveseket érintő mindez? Demokratizálódásról, általános bekapcsolódásról beszélünk, s valójában nehezebbé tettük a tájékozódást, mint valaha. Ahhoz, hogy ma valaki egészséges ítéletet mondhasson a különböző véleményekről, olyan szakképzettségre lenne szüksége, ami éppen a laikusnak nem is feladata. Mi lesz a nagy többséggel? Azokkal, akik nem érdektelenek, de nem is „bennfentesek“, hanem egyszerűen — hivők?