Szolgálat 12. (1971)

Halottaink - Lajos Balázs, ahogy én láttam (Paptársa)

viáriumát egészen a vesperásig. Délután, mikor már minden alkalmazott hazament, ő még egy, nem egyszer két órát is tovább dolgozott. E „túlórákat“ csak az utóbbi időben hagyta abba, amikor egyre gyakrabban érezte az anginás fájdalmakat. Tavaly az árvíz miatt egyáltalán nem ment szabadságra, s az idén is csak tíznapi kikapcsolódásra sikerült rábeszélni. Azt vallotta: inkább a sok munkában haljon meg, mint a tétlenségben.

Papi élete a legpéldásabbak közé tartozott. Bár minden percét igénybevevő karitatív tevékenysége is papi tevékenység volt, bármikor szívesen vállalkozott rövidebb kisegítésre lelkipásztori vonalon is. Lelkületére jellemző az a néhány sor, amelyet az idei magyar papi lelkigyakorlatra küldött: „Szeretettel mementózom Kedves Mindannyiatokért, akik résztvehettek az innsbrucki papi lelkigyakorlatokon. Sajnos részben időhöz kötött hivatalos elfoglaltság, részben pedig a nagyszámú papi látogató miatt nem vehetek részt azon. Lélekben Veletek vagyok és Mindannyiatokat paptestvéri szeretettel foglallak szentmiséimbe.“ Buzgóságánál csak egyszerűsége és igénytelensége volt nagyobb. Ennek bizonyságául szolgáljon, hogy fizetésének csak kis részét vette fel legszükségesebb egyéni kiadásai fedezésére, a többit adományként visszafizette a Caritas kasszájába. 15 éven keresztül befizetett adományaiból egész sor templomot lehetett renováltatni Magyarországon.

Temetése méltó volt életéhez. László püspök úr mondotta a requiemet, mélyértel- műen méltatva Paulai atya Caritas-működését. A grinzingi temetőben a Pázmáneum felajánlotta egyik sírhelyét. A hideg és a szakadó eső ellenére a temetőben is igen sokan jelentek meg tisztelői, paptestvérei közül egész Európából, sőt még Amerikából is. Rendtársai között ott volt P. Werenfried, és több apátság képviselője. A beszentelés előtt Bayer prelátus búcsúztatta a Caritas-egyesületek nevében. A temetési szertartást Ádám György főlelkész végezte. Ö is méltatta érdemeit. A bécsi egyházmegyét Weinbacher segédpüspök képviselte.

Úgy érezzük, nála nagyon helyénvaló volt a gyászjelentés mottója: „Jól van, te hűséges, derék szolga! Mivel kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe.“ (Mt 25,21-22)

Munkatársai

LAJOS BALÁZS, AHOGY ÉN LÁTTAM

(Csíkszeredán született 1894. aug. 28-án. Középiskoláit az Erdélyi Római Katolikus Státus híres csíksomlyói gimnáziumában, a teológiai tanulmányokat a budapesti Pázmány Péter Egyetem hittudományi karán végezte a központi papnevelő intézet növendékeként. 1918. jún. 11-én szentelték pappá Gyulafehérvárott. 1912-ben, majd 1920-ban ismételten kérte felvételét a jezsuita rendbe, de egészségi okok mindkét esetben meggátolták a szerzetesi hivatás követésében. Lelkipásztori munkát végzett mint káplán Lupényban, Csatószegen, Petrozsényben, mint plébános Radnalajosfalván, Oradnán, Feleken, Aranyosgyéresen, Csíkmadarason, Kézdiköváron, ‘Mádéfalván, Jobbágytelkén, Csíkmindszenten. 1968 szeptemberében nyugdíjba vonult, meghalt 1970. szept. 28-án Csíkszeredán.)

Legelőször 1925-ben találkoztam vele Gyulafehérvárt. Mint kispapok sétára indultunk a vár körül, amikor látjuk, hogy hátizsákos, sárosbakancsos, nagy ember integet felénk és kiabál: „Álljatok meg! Álljatok meg!“ Kíváncsian lassítottuk a lépést, amíg hozzánk érkezett. Barátságosan kezet szorított velünk. „Lajos Balázs vagyok, kirlibabai plébános. Messze a legközelebbi vasútállomás, hegyen, nagy sárban kellett átmennem odáig. Ki lesz majd közületek az utódom?“ Azt hiszem, egyikünk sem érzett fölötte nagy kedvet az utódlásra. Másnap hallottuk, hogy letett zsinatvizsgát, hittanárit, s ami még letehető volt, hogy megspóroljon még egy gyulafehérvári utat. „Nagy esze van“, hallottam az általános kispapi véleményt.

103