Szolgálat 12. (1971)

Halottaink - Lajos Balázs, ahogy én láttam (Paptársa)

Második találkozásom Lajos Balázzsal 1930 márciusában volt. Akkor Brassóban voltam káplán. Papp Dénes káplántársam kért, hogy menjek el helyette Lajos Balázs- zsal Zágonba nyolc napos népmissziót tartani, mert az ö fiainak (legényegyleti igaz­gató volt) éppen akkor tartja a lelkigyakorlatot Márton Áron, egykori évtársa. Beugrottam készületlenül. Nem bántam meg, mert Lajos Balázsban jó mesterre akadtam. Nemcsak prédikációs anyaggal látott el bőven, hanem barátságába fogadott s eljegyzett a népmisszió eszméjével is úgy, hogy azután is tartottam még vele jó néhány missziót. Persze, én először csak inaskodtam mellette, ámbár „segédének nevezett. Végül is, 1934-ben, Csíkkarcfalván „mesterré“ avatott, amiről latinnyelvű „okmányt“ is állított ki. A mestervizsga szerinte az volt, hogy este, az éjjeli szent- ségimádás előtt, a gyónásról beszéltem, s utána reggelig gyóntattunk. A reggeli mise után bementünk reggelizni s egy keveset pihenni. Alig nyeltük le a reggelit, Balázs kinéz az ablakon s azt mondja: „Sándor, nézzsze fel a hegyre (a templomdombra)! Felidézted a szellemeket. Tele van a hegy gyónóval. Hát menjünk!" Az igazság pedig az, hogy a szellemeket inkább ö idézte fel. Nagyszerűen tudott a nép nyelvén beszélni. A székely népéletet és szokásokat kitűnően tudta alkalmazni a lelki életre. Jó volt elnézni, ahogy a székely atyafiak könyökükre támaszkodva néztek fel rá a szószékre, hol búsan bólogatva, hol elmosolyodva egy-egy találó példáján, hasonlatán: hogyan késett le pl. „Ámen Mári“ mindig a miséről, s az 6 halálos ágyához is későn érkezett a pap szent Útravalóval, vagy: hogy „nyilalják“ meg kalákában a székelyek a megrokkant csűrt, s így kell „megnyilalni“, vagyis megmozgatni azokat a rokkant bűnösöket is, akik még nem jöttek el gyónni. Másfél óráig is elhallgatták néha teljes figyelemmel egy-egy beszédét. Farkaslakán még a csendőrőrmester is nagy elismeréssel köszönte meg prédikációját, pedig előzőleg úgy informálták, hogy a misszión néplázítás folyik. Ahol egyszer missziót tartott, ott sokáig emlegették példáit, ízes mondásait. Egyik faluban a legényeknek tartott csoportoktatást, s utána egy tized rózsafűzért imádkoztak. A legények gyéren válaszolgattak előimádkozására. Egyszer csak hátra­szól: „Váltsátok hej, mert itthagylak!“ A népmisszió elmélete, hogy úgy mondjam: a kisujjában volt. Áttanulmányozta az egész német missziós irodalmat. írásait megmutatta Gálfy Sándor nagyváradi papnak, aki 1933-ban Kolozsvárt papi lelkigyakorlatot tartott, s Gálfy biztatta, hogy adja ki a „Misszióskönyv“-et, amely ma is bő anyagforrása a lelkigyakorlatokat tartó és szentbeszédre készülő papságnak. Mindig bámultam Lajos Balázsnak a szent tudományok iránti érdeklődését és hatalmas munkatempóját. Ha egy jó teológiai munka a kezébe került, magyar, latin, vagy német nyelven, addig őt egyéb alig érdekelte, amíg azon át nem rágta magát. Az utóbbi években sokat foglalkozott egyháztörténelemmel is. „Nem vagyok histori­kus — szokta mondani —, de érdekel ez is.“ Lelkének volt egy titkos kamrája, ahová — azt hiszem — kevés embernek engedett betekintést. Ez a jezsuitákhoz való viszonya volt. Nekem egyszer meg­nyilatkozott. Ennek a keményvágású vasembernek akkor láttam először és utoljára könnyet a szemében. Megható volt még a hangja is, ahogy halkan, lassan beszélt. Csak annyit mondhatok, hogy Lajos Balázs valósággal szerelmes volt a Rendbe. S ha ez az érzelme nem is talált mindig viszonzásra, ez az ő tiszteletét és szeretetét a Rend iránt nem csökkentette. így csak olyasmiről tudunk beszélni, ami szívünkhöz elválaszthatatlanul hozzánőtt. Lajos Balázs pedig mindig úgy beszélt, ahogy érzett. „Benne nem volt álnokság.“ S amilyen egyenes és őszinte volt mint ember, olyan tisztalelkű, hűséges szolgája volt Istennek, s munkás papja az Egyháznak. R. i. p.! Egy paptársa 104

Next

/
Thumbnails
Contents