Szolgálat 11. (1971)

Hiszem Isten nem-szent Anyaszentegyházát

nem lehet másként. Egyházunk — hála legyen Istennek! — emberi egyház. Akik nyilvános tisztséget viselnek, jobban szem előtt vannak, mint mások és korlátáik nyilvánvalóbbak, még ha kevesebbek is. Felelősségük nagy.

Feleletünk erre az emberi egyházra nem lehet más, csak a szeretet. Az a szeretet, amely megtanult adni és nem akar mindenáron kapni. Amikor azt a bizonyos utast Jeruzsálem és Jerikó között kirabolták és véresre verték, a pap és levita elment a sebesült mellett. Lehet, a Törvény tündöklése kötötte le őket és nem vették észre a vérző emberi lényt. A szamaritánus, a kisember, megértette a helyzetet és szeretetét tettekben mutatta meg. Amikor a zarándok egyház feltárja sebeit és ereje elvérzőben van — akár a múlt hanyagságai, akár a jelen szűklátókörűsége, akár a jövőbe való előrelátás hiánya miatt —, az evangéliumi szeretet értelmében egy válaszunk lehet csak: segíteni és gyógyítani. Elhaladni mellette arról a szentségről értekezve, amelynek meg kellene lennie a közösségben — nem a szeretet jele.

Annyiban hinni Isten Egyházában, amennyiben az szent, szeplőtelen, bölcs és bűntelen, azt jelenti, hogy egy túlhajtott spirituális álomba ringatjuk bele magunkat és megtagadjuk Istenünk emberségét, aki gyönyörűségét leli bűnös társaságunkban.

Egy nap (a Biblia az űr napjának nevezi) a szentség majd elfoglalja minden bűnösség helyét és Isten gyermekeinek dicsősége nyilvánvalóvá lesz. De addig megnyugodhatunk, mint egy bűnös közösség teljes értékű és teljes jogú tagjai, ahol mindenki segít viselni a másik terhét.

57