Szolgálat 11. (1971)

A reményről

volt. Feltámadása egy új kor kezdete, ahol jövő és jelen találkozik, átfedi egymást, egymás mellett él. Olyan helyzet ez, amit senkisem tud szabatosan leírni. Csak a költő a maga szimbolikus nyelvével, vagy a bolond, akit nem izgatnak az ellentmondások, adhat egy kis Ízelítőt belőle. Az Ország igazában nem jövendő adomány: már most a mienk. A Feltámadott Krisztuséi vagyunk, családjának tagjai, ő elküldi Lelkét és az újjáteremti a világot. Űj teremtésben élünk, annak része vagyunk, Olyannyira, hogy Szent Pál ebben a felkiáltásban tört ki: máris részesei vagyunk a Feltámadott Krisztus dicsőségének. Mi a birtokbahelye- zett nép vagyunk. Ezt nem hangsúlyozta még eléggé a remény új teológiája.

Következésképpen nincs értelme az élet ünnepét akorra halasztani, amikor Krisztus újból eljön. Reménységünk élő paradoxon. Egy jövendő adomány várása; de több ennél: egy már megkapott ajándék ünneplése. Az Ország velünk van, bár még nem nyilvánvaló. Remélni annyit tesz, mint a jelenlegi birtokbavételt ünnepelni — inkább, mint új kinyilatkoztatásra várni. Éljünk hát boldog reménységben!

19