Szolgálat 11. (1971)
Struktúrák, tekintély meg miegyéb
Struktúrák, tekintély meg miegyéb Az emberi szellem lendüljön szabadon; ne legyen törvény a művészetre, a poézisra, vagy az emberi géniusznak azokra a legmagasabb- rendű megnyilvánulásaira, amelyek a régiből újat teremtenek. Az élet forrása az ember elméjében és szívében van; külső akadály ne torlaszolja el, ne korlátozza. Ha pedig Isten Lelke szegődik az emberi lélek mellé, az ember szabadsága olyan mértékben válik parancsoló szükséggé, hogy semmi emberi törvény nem akadályozhatja, még csak nem is szabályozhatja. Ki írhatna elő szabályokat Isten Lelkének, vagy az ő prófétáinak? Mégis az Egyházban tele vagyunk intézményekkel és struktúrákkal. Amerre csak nézünk, ott vannak. Házunk közelében ott a plébánia és az obiigát zárda. Nem messze egy kolostor és ráadásul még egy jezsuita kollégium is. Mindezek fölött ott székel az egyházmegyei iroda és a püspök; hatásuk félreismerhetetlen. A püspökkari konferencia talán távolinak tűnik és a pápaság nagyon messzinek — mindaddig, amíg megállapításaik és szabályaik bele nem szólnak életünkbe. Engedjük meg: az Egyház intézményes szerkezete túltengő, hogy ne mondjam fojtogató lehet. Időnként úgy látszik, eláruljuk a Lelket egy tökéletesen megszervezett társaság kedvéért. Lelkünket és Isten Lelkét szabályaink és törvényeink kalitkájába zárjuk. Csakugyan: a lélek és a struktúrák egyensúlya megbillent az Egyházban, és a jelenlegi állapot nem illik korunkhoz. Ebből az következik, hogy törekedjünk jobb összhangra a kettő között és dolgozzunk ezért. Nem következik az, hogy vessünk el minden külső struktúrát. Mindezt elhagyni annyit jelentene, hogy feladjuk emberségünket. Olyan szükségünk van intézményekre, mint testünknek a csontszerkezetre. Emberi szükséglet ez. Még Isten kimondhatatlan ihletésének is szüksége van a próféta emberi szavaira, hogy értésünkre jusson. A zeneszerző lelkében megszületett muzsikának hangszer kell, hogy szimfóniával gyönyörködtessen bennünket. Szükségünk van struktúrákra, mert szükségünk van közösségre. Az emberiség legégetőbb szükséglete ma az, hogy meggyógyítsa megoszlott- ságát és egyetlen közösséget alkosson. Amikor odáig jutottunk, hogy a holdra küldünk expedíciókat, akkor a föld túlságosan kicsinnyé vált gyilkos vetélytársaknak, gyűlölettel egymásra uszított nemzeteknek. Az Egyháznak is — ha azt akarja, hogy jel legyen minden nemzetnek — olyan emberek közösségének kell lennie, akikre ezzel mutathatnak rá: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!“ ' Már most a közösség egységet jelent: elmék és szívek egységét, egy 16
