Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház jelenlegi válsága

séghez való visszatéréssel. De általában éppen ez hiányzik. Ott is, ahol a jelenlegi szellemi válság a hívőket is magával ragadja, s ezzel bejut a hit belső birodalmába és kiüresíti azt.

Mert ha a kritikus tevékenység egymagában működik, hamarosan odáig jut, hogy mindent szétmállaszt. Elhomályosítja a tekintetet a hit áthagyományozott tanításának és a szellemnek maradandó nagysága és értékei iránt. Nem látjuk többé, hogy az igazság — bár sok különböző, időben egymás mellett álló és egymásután következő kulturális kifejezésformában nyilvánul meg — állandó és egyetlen. Akkor aztán a szükségképpen jelekben kifejeződő isteni kinyilatkoztatás már csak pusztán emberi gondolatok és értelmezések sorává zsugorodik. Akkor a keresztény hit eredeti hiteles formájában már csak kulturális jelenség — van ugyan némi jelentősége, de lényegében a múlté. Akkor a teológiának, avagy annak, amit még ezzel a névvel jelölnek, a mai ember kérdéseire kell közvetlen választ adnia, nem pedig minden idők embereivel törődnie; és a teológus, ahelyett, hogy mélyebben hatolna Krisztus üzenetébe, élő valósággá akarva formálni, csak időszerűségre törekszik, s nincs más gondja, mint hogy mindinkább „naprakész" legyen, amit mond. Akkor a kritika igazi szellemén végül is felülkerekedik a kritikus szellem. Érvényesítésére természetesen kiváló területül kínálkozik a vallásos irodalom, amelynek végső tárgya csak képek és szimbólumok útján közelíthető meg. Akkor a százados keresztény gondolkodókat mellőzik, mintha számunkra nem volna többé mondanivalójuk; a hit hagyományos formuláit szinte ösztönszerűen olyan megvilágításban állítják elénk, amely nevetségessé teszi őket, hogy aztán minden teketória nélkül egyszerűen azt kívánják: helyettesítsék őket újakkal; és új nyelvi kifejezés megteremtésének ürügyén valójában kiüresítik a hitet legalapvetőbb tartalmából. A misztériumba való elmélyült behatolás helyett filozófiát próbálnak kifejleszteni, és azt gondolják, hogy ezzel fölénybe kerültek; közben pedig a hitnek nemcsak a tárgya változik meg, hanem sajátos jellege is eltűnik. Akkor mindenünnen azokat az elemeket veszik át, amelyek valahogy mindig negatív értékelést tesznek lehetővé. Ki ne tudná például, hogyan éltek vissza Rudolf Bultmann művével olyan emberek, akik képtelenek voltak kritikai tanulmányozására? Ki ne ismerné Dietrich Bonhoeffer egyes formuláinak megtévesztő idézését? Akkor minden vádat, minden uszítást, sőt minden eltévelyedést prófétikusnak minősítenek, akármilyen világos is, hogy tájékozatlanságból, elfogultságból vagy a divatos véleményeknek tett engedményekből származik, és akármilyen félreérthetetlenül mutassa is a hamis prófétálás minden jegyét. Akkor burjánzik az alacsonyrendű irodalom, reklám-jelszavakkal megtűzdelve, és annál gyorsabban elharapózik, mert szinte egyáltalán nem fordul a kritikus észhez, hanem a köznapi szenvedélyeknek hízeleg és előmozdít mindenfajta tisztázatlanságot és zűrzavart.

Nyíltan kijelentjük: Mindebben semmi biztató nincsen! A felbomló hit nem termékenyít. Egy széthulló közösség képtelen kisugárzásra, vonzóerő

8