Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház jelenlegi válsága

gyakorlására. Az izgatás nem élet. Egy jelszó, attól, hogy az „utolsó divat“, még nem új gondolat. A legszenzációsabb kritikák egyben a legterméketlenebbek. Egy protestáns teológus állapította meg nemrégiben: sok olyan gesztus, amelyet gazdája hallatlanul merésznek tart, nem más, mint „menekülés a kontesztálásba“.3 A „teremtő erő" rendszerint nem azoknak erős oldala, akik dicsekszenek vele, a hit és a keresztény élet terén a legkevésbé. — Tudom: aki ilyeneket mond, annak számolnia kell azzal, hogy „leértékelt“ kategóriába dugják. „Konzervatívnak“, „reakciósnak“, „integristának“, vagy egyszerűen „idejétmúltnak" bélyegzik — ennyire ki lehet forgatni értelmükből a szavakat. És mégis bizonyos, hogy az Egyház egész jövője, küldetésének egész termékenysége és mindaz, amit a világnak hozhat és hoznia kell, ma a hit döntő erejű felébredésétől függ. Megszabadítani a keresztény tudatot a beteges negativizmustól, a kínzó neuraszténiától, a bénító kisebbségi érzéstől, a többértelműségek fojtogató hálójából: ez az alapfeltétele annak a megújulásnak, amelyre az Egyház törekszik.

3. Ennek a megújulásnak a programját a legutóbbi zsinat vázolta. Mindenki erre hivatkozik (vagy hivatkozott), de más és más értelemben. A valóságban kevéssé ismerik és kevéssé követik a Zsinatot. Többen, akik azt állították magukról, hogy egyedül ők veszik komolyan, ma kevésre becsülik. Már az első perctől fogva torzító értelmezés kezdte hatalmába keríteni. Akik közelről vettek részt munkálataiban, jól tudják ezt.4 Néhány példa:

A Dei Verbum konstitúció a hivő tekintetét Jézus Krisztusra, Isten megtestesült Igéjére irányítja, aki „a kinyilatkoztatásnak egyszerre közvetítője és teljessége“. Megmutatja, hogyan tanúskodik róla az írás. összekapcsolja a két Testamentumot. Bátorítja az exegéták kritikai tevékenységét, de egyben nyomatékosan rámutat arra, hogy a szent könyveket hittel kell olvasni és a hagyomány szerint értelmezni. — Most azonban sokaknál elhalványodik Jézus személye: az ószövetséget eltorzított formában kijátsszák az új ellen; szűkkörű biblicizmus fejlődik ki, amely megvet minden hagyományt és sajátmagát emészti föl. Ebből a biblicizmusból kiindulva létrejön „a jövőbe vetett hit“ fogalma, amelyben már egyáltalán nyoma sincs Jézus Krisztus evangéliumának. Pedig halljuk protestáns ajakról az üdvös intelmet: „Az Egyházban sohasem lehet szó arról, hogy a századokat mintegy átugorva közvetlenül kapcsolódjunk a Bibliához. Ez a biblicizmus jellegzetes módon éppen a 18-19. században lépett fel mindig újból, s egy nagyszabású elhárító mozdulattal elsöpörve a niceai zsinatot, az ortodoxiát, a skolasztikát, egyházatyákat és hitvallásokat, „egyedül a Bibliához“ akarta tartani magát! . . . Sajátságos módon ennek a látszólag olyan következetesen az írás elvéhez ragaszkodó kísérletnek az eredménye mindig valami nagyon is modern teológia lett! Mert ezeknek az elszánt „biblikusoknak" is a maguk kortársi filozófiája járt a fejében, ezzel közeledtek az íráshoz, és azért . . . saját- magúkat olvasták bele a Bibliába. Az egyházi dogmától megszabadultak

9