Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház jelenlegi válsága

Nem beszélnünk itt a komoly, meghatározott dolgokra irányuló, illetékes és felelős emberektől származó, jogos reformokat vagy szükségszerű alkalmazkodást igénylő kritikákról, — bár a legdöntőbb újítások nem annyira a reformerek terveiből, inkább a szentek alkotásaiból jönnek létre. Nem is olyan kritikákról szólunk, amelyekre a szeretet késztet, ha itt-ott formájukban kicsit messze is mennek. Azt sem tévesztjük szem elől, hogy sok ma fölvetődő kérdés „semmiképpen sem vezethető vissza felforgató szándékra. Nincs minden a legjobb rendben és világosan megadva — sok mindent meg kell még keresni!“ (Y. Congar.) De még valami mást is meg kell állapítanunk, nap mint nap adódó új példák alapján.

A követelőző kontesztálás erőszakos megnyilvánulásai

A ma általánossá vált kontesztálás kétfajta. Egyrészt a megállapodott társadalmi berendezés struktúrái ellen irányul, másrészt az ellen a szellemi örökség ellen, amelyet ez a társadalom reánk hagyományoz és amelynek gyökeréig hatolnak. De mindkét területen ugyanazt a kontesztálást látjuk munkában a katolicizmus kebelén belül is.

1. Keserűségre és megtorlásra való hajlandóság jelentkezik, eleve- eltökélten semmit sem kímélve. A rombolás határozott szándéka, bizonyos agresszivitás, amely egyszerre fordul az Egyház múltja és jelenlegi léte ellen, minden tekintélyi formája, minden berendezése ellen, s olykor nem tesz különbséget a történetileg kifejlődött és a lényeges, mert isteni alapítású elemek között sem. Némelyik ember szelleme hasonló a rácshoz: mindent árnyékban hagy, amit csak az Egyház a századok folyamán az emberiségnek gyümölcsözött: hozzájárulását az emberi személyiség kifejlődéséhez, az ajándékozó szeretet új meg új eszméinek termékenységét, amelyet az Evangéliumból merít és elevenen megőriz fiai és leányai lelkében. Jogos az a szemrehányás, hogy egyes művekben apoíogetikus szándékok torzításra vezetnek. De az ő közleményeik sokkal önkényesebbek, és csúfosan meghamisítják az Egyház arcát. Különben mi sem könnyebb, mint az események és történések végeláthatatlan tömegében és az emberi nyomorúság tengerében alkalmat találni a gúnyra vagy megbotránkozásra. Az Egyház hagyományát megtagadják és már csak tehernek érzik. Pedig a Tradíció mindenekelőtt éltető, aktualizáló erő. Ók a halott múlt romjainak tekintik — mert nem veszik maguknak a fáradságot, hogy beleilleszkedjenek. Éppenígy az Egyház tekintélyét már csak külső, sőt ellenséges hatalomnak tartják és gyakorlását zsarnokinak érzik. Tanítói hivatalát csak kelletlenül tűrik, kijelentéseit túlzottnak látják, élesen vitatják vagy teljességgel elvetik. Még attól sem riadnak vissza, hogy a közvéleményt mozgósítsák ellene. Néha úgy látszik, fogalmuk sincs már a keresztény szabadság lényegéről és követelményeiről. És csodálkozom az Egyház annyi gyermekén: hogyan lehetnek jó lelkiismerettel napról-napra, a részvétlen tömeg tetszésétől kísérve, anyjuk és testvéreik vádlói, holott ők maguk sohasem tettek semmi említésreméltót, so6