Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Vass György: A modern istenkeresés útjai

A perszonalista filozófia gondolatvilága sokban hasonlít az egzisztencializmushoz. Érdeklődési körükben azonban több súlyt fektetnek az emberi személyek kapcsolatára, mint az ember és a lét viszonyára. A perszonalisták jobban hangsúlyozzák, hogy az ember közvetlen világa a társadalom és nem a személytelen világmindenség. Ezeknek a gondolkodóknak központi tétele az, hogy csak a személyek közötti viszonyban lesz az ember szabad személlyé, és ennek az interperszonális viszonynak struktúrájában vélik fölfedezni az emberi lét végső távlatait. Az ember végső érdeke nem az, hogy a világot és ebben létét tudományosan megismerje: létét a másik emberrel való viszonyában éli ki. Sőt csak ebben a viszonyban mondhatjuk azt, hogy van, hogy valójában létezik. Különben csak „jelen van" mint élettelen tárgy a világ többi élettelen tárgya között. Az igazi emberi létet csak a személyes viszonyban lehet átélni. Ezt a gondolkodásmódot legjobban Martin Buber, a zsidó filozófus és E. Brunner protestáns teológus gondolatmenete jellemzi.

M. Buber szerint az egyén csak akkor lesz valójában ÉN, ha találkozik a másik személlyel, akit TE-nek tud nevezni. Ezen a személyes viszonyon kívül csak úgy ismerhetjük meg a másik embert, mint egy személytelen tárgyat, mint orvosi, szociológiai, pszichológiai kutatásunk objektumát. Az a viszony, amelyben az ember és társa valóban személlyé válik, nem más, mint a barátság és a szeretet. A szeretetviszonyban tehát nem úgy férünk a másik énjéhez, mint egy semleges tárgyhoz, hanem mint önálló alanyhoz. A megismerés útja nem természettudományos. Részben személyes, és mégis tapasztalható intuíción át éljük meg a másik ember személyes valóságát, a TE valóságát, amely túllépi, transzcendálja az ÉN kis körét.

Ezt a gondolatot alkalmazza E. Brunner, amikor kifejti, hogy az Isten valóságát csak személyes úton lehet megközelíteni. A hit igazsága mindig a találkozás igazsága. Ez a találkozás (Begegnung) a másik személlyel nyitja meg az igazság különben megközelíthetetlen dimenzióját. A gyermeket nem Isten távoli létének bizonysága ragadja meg, hanem azoknak a személyeknek a valósága, akiktől nemcsak függ, hanem akikkel együtt ő maga is személlyé válhat. A találkozás a másik emberi személlyel és a szeretet vagy baráti viszony kialakulása felelőssé tesz közös történelmünkért és közös létünkért. Ez a felelősség továbbvezet az emberi kettősség bűvkörén, és képessé tesz arra, hogy valamiképpen megközelítsük az emberi létet és történelmet fenntartó valóságot. Mert amint a másik személy is csak akkor lesz személyes valóság számunkra, ha kinyilvánítja előttünk önmagát, úgy az Isten is történelmi önkinyilatkoztatásában kerül velünk személyes viszonyba. Csak a személyes kapcsolatokban felnőtt ember tudja felfogni Isten személyes létét a hit által.

Buber és Brunner számára az Isten a két emberi személy találkozásának és kialakuló viszonyának alapfeltétele (Hintergrund). Ha ezen az úton köze64