Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Vass György: A modern istenkeresés útjai

sorának végén egy okozatlan létezőt felvennünk? Van erre az emberi logikának joga? És még akkor is mi jogon állíthatjuk, hogy ez a filozófiai végkövetkeztetés azonos azzal az Istennel, akiben hiszünk? Hiszen Aquinói Sz. Tamás is, amikor felállította ezeket az istenérveket, a végkövetkeztetés után egy logikai ugrással jelentette ki, hogy ez — a filozófusok Istene — az élő Isten, aki Mózesnek kinyilatkoztatta nevét: „Az vagyok, aki vagyok.“

De nem szabad azt hinnünk, hogy a tradicionális katolikus istentan megelégedett a filozófiai végkövetkeztetéssel. Egyrészt elismerte, hogy van valami hasonlóság, valami analógia az Isten léte és a mi létünk között. Elfogadta „a lét analógiáját“. Másrészt viszont hirdette, hogy ez az ismeret nem elegendő. Szükségünk van arra, hogy ez az Isten kinyilatkoztassa önmagát nekünk. Szükségünk van arra, hogy tudjuk az Isten létét már természetes ésszel is, mert csak így tudjuk valahogyan fölfogni az önmagát kinyilatkoztató Isten igazi mibenlétét. Mert ez az önmagát kinyilatkoztató Isten nemcsak egy létező tárgy, hanem szerető személy, aki már önmagában is a Szentháromság személyi közösségében létezik. Az Örök Forrás, az Atya, a Fiú által teremti és váltja meg ezt a világot, és a Szentlélek által vonzza magához, vezeti örök céljához emberi történelmünket.

Röviden tehát: a tradicionális katolikus istentan két lépésre osztotta fel istenismeretünket. Természetes istenismeretünk az Isten létére vezet, természetfeletti ismeretünk pedig, amivel felfogjuk az Ö önkinyilatkoztatását, elénk tárja a kereszténység istenének végső misztériumát. Az ismeret első, természetes fokára minden ember el tud jutni, hiszen erről tanúskodnak a nemkeresztény vallások is. A természetfölötti ismeret csak azok tulajdona, akik élő hittel felfogják a Szentháromságban élő Isten személyét és önkinyilatkoztatását.

(A PROTESTÁNS TRADÍCIÓ ISTENTANA)

Érdekes, hogy nem is annyira a filozófiai gondolkodás újkori fejlődése, mint inkább a protestáns kereszténység istenfelfogása számolt le az istenismeretnek ezzel a biztonságával. Ez a protestáns részről kialakult istentan, nem úgy mint a katolikus, komolyan vette a XVIII. és XIX. század filozófusainak kritikáját.

Már az első reformátorok is kételkedtek abban, hogy a természetes ész képes Isten megismerésére. Ez a kétkedés párhuzamos volt teológiájuk központi tételével, amely szerint az emberi akarat képtelen arra, hogy megi- gazuljon. Luther Márton, bár nem tagadta nyíltan az emberi értelemnek ezt a képességét, nem erre építette teológiáját. De sem Luther, sem Kálvin nem ellenezte kifejezetten a természetes istenismeret lehetőségét. Erre csak később került sor, miután E. Kant megjelent az európai szellemi élet színterén.

Kant szerint a dolgok létét önmagukban (Ding an sich) nem tudjuk

59