Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Gánóczy Sándor: Az ökumenizmus mai irányai

hanem a közös keresztény alapra hivatkozik, vagy azt vonja kérdőre, kézenfekvő, hogy az egyházak akarva-nemakarva egy újfajta közösség tudatára ébrednek. Úgy valahogy, mint azok a vádlottak, akik csak akkor fedezik fel igazán egymást, amikor ugyanarra a vádlottak padjára ültetik őket és ugyanazt a vétséget olvassák a fejükre.

A mondottak főleg a nyugati, egyre inkább szekularizált világra és a fejlődésben lévő délamerikai, afrikai és ázsiai országokra jellemzők. Az aránylag jómódú ún. „északatlanti“ társadalmakban egy erős ateista, agnosztikus vagy egyszerűen valláskritikai hullám jelentkezik mint kihívó erő. Az vonja kérdőre a kereszténységet: milyen részt képes és kíván vállalni a nagy emberi problémák megoldásában, mint amilyen az urbanizáció, az eltömegesedés, a fiatal nemzedék lázadása, a demográfiai robbanás. Egy rész vállalásáról van szó, rész-vételről, hiszen a szekularizált világ arról már hallani sem akar, hogy az egyházakra a problémák teljességének megoldása háruljon. A középkor nyomai eltűntek. Mindennemű egyházi előjog és oktató fellépés elvetése mellett azonban a szekuláris fórumok hajlandók a teljes egyenjogúság alapján a keresztényekkel megbeszélni, ki-kl mit tehet az embermentő munkában.

Európán és Északamerikán kívül a „Harmadik Világban“ is felmerül egy hasonló „vízszintes" együttműködés kérdése. A missziók nem rendelkeznek többé azzal az úgyszólván „atyai" tekintéllyel és hatalommal, mint a gyarmati korban. Mindazonáltal az újonnan függetlenedett államok vezetői rendszerint hajlandók részt adni a keresztény közösségeknek az új társadalom felépítésében. A még forradalmi küzdelmet folytató nemzeti és szociális mozgalmak képviselői hasonlóképpen nem idegenkednek attól, hogy keresztény militánsokkal szövetkezzenek. Tudott dolog, hogy Délamerika katonai diktatúrái vegyest vetik börtönbe a marxista és a keresztényszocialista mili- tánsokat. Erre mutat mindaz, ami a brazíliai kínvallatások botránya idején kitudódott, s ami ellen Róma és Genf egyaránt tiltakozott.

Nagy vonalakban ilyen az a helyzet, amely az ökumenikus akciónak és gondolkodásnak az utóbbi években új tápot adott, s amelynek jellemzésére e cikk szűk keretei között csak néhány példát lehetett adni. Már most tény az, hogy egyre több hivő lát a világ kihívásában pozitív tényezőt. Alkalom ez, mondják, hogy a keresztények egyre inkább rádöbbenjenek: teljes mértékben ehhez a mi mai, konkrétan vajúdó emberiségünkhöz tartoznak. így „belügyeik“ és „külügyeik“ között a határ sokszor nagyon is relatív, mozgó jelleget ölt. A sziklára épült ház képe helyett a hazáját elhagyó Ábrahám és a pusztában vándorló választott nép képei jutnak előtérbe. Ki az „otthonból“! Ki a megszokott, meghitt, biztonságos „hazából"! Ki az „idegenbe"! Ki oda, ahova a kihívó világ szavával az Isten hívja ki népét! Ilyen és hasonló jelszavakat hangoztatva sok keresztény úgy véli, hogy ma maguk az egyházak kényszerülnek önmegtagadásra, önfelülmúlásra, önátadásra, éspedig ama régi jó „balesetbiztosítás“ nélkül, amelyet nemrég még

27