Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Gánóczy Sándor: Az ökumenizmus mai irányai

ság elleni harcban, annál inkább készek kilépni az egyházi önközpontúság régióiból és készek energiáikat rajtuk „kívül“ álló célok érdekében mozgósítani. Az egyházak már évek óta hallgatják a világi vagy el- világiasodott fórumok hozzájuk intézett bírálatát: Ti, akik az emberré lett Istent hirdetitek, ti, akik annak a Jézusnak az örökösei akartok lenni, aki az Isten Igéjének hirdetése közben az éhezőknek ételt, a betegeknek egészséget, a megalázottaknak igazságot, az elhagyatottaknak társaságot nyújtott, meddig tanítjátok még, hogy az üdvösség csak „természetfeletti“ és csak „túlvilági" valóság? Nem veszitek észre, hogy az „evilág“ ma azért fordul el tőletek, mert sokáig a „túlvilágra“ hivatkozva nem törődtetek komolyan és hatásosan vele? Biztos-e, hogy nem lehet az Isten iránti szeretetet aktív emberszeretet formájában élni? És az emberszeretet, ha a mai világban eredményesen akar aktív lenni, nem kell-e, hogy a megoldásra váró kérdésekhez tudományos hozzáértéssel, technikai szervezettséggel és a haladni akarás radikalizmusával nyúljon? Hogy lehet hinni olyan üdvösségben, amely az emberi eszközök mellőzésével csak kegyelmi eszközöket ajánl, olyan üdvösségben, amely a milliárdnyi boldogtalannak a boldogulást csak a halál utánra ígéri? . . .

Ezeknek a többé-kevésbé jogos vádaknak a hatása alatt a legtöbb egyházban belső krízis lépett fel. A hívek egyrésze, főleg a fiatalság, azt követelte, hogy a kereszténység ma forradalmi humanizmus formájában merjen tanúságot tenni arról az Istenről, akinek kinyilatkoztatása az emberszeretet megnyilatkozásával egyenlő. A hívek másik része az előbbiek túlzásaitól megriadva inkább azt szorgalmazta, hogy a kereszténység ne engedjen demagóg tendenciáknak és legyen bátorsága az elpogányosodott világban a vallási értékek tanújának megmaradni. Legyen mersze visszautasítani minden irányzatot, amely az Istent feledve az embert isteníti. Az ún. progresszív és konzervatív erők közötti feszültség talán még sohasem volt olyan erős, mint napjainkban. Megkülönböztetés nélkül minden egyházban és felekezetben fellépett ez a külső ki-hívás okozta belső feszültség. Ahol a feszültség legalább is ideiglenesen feloldódott, ott olyan dokumentumok jöttek létre, mint a II. Vatikáni Zsinat két konstitúciója, a „Lumen Gentium“ az Egyház lényegéről és a „Gaudium et Spes“ az Egyház evilági küldetéséről. Az első alkalmas arra, hogy megakadályozza a keresztény közösség felhígulását, a „világban“ való feloldódását, a második ugyanennek a közösségnek küldetését fogalmazza meg a világ önzetlen szolgálatára. E két dokumentum mintajellegét Lukas Vischer, az Egyházak Világ tanácsához tartozó „Hit és egyházalkotmány“ bizottság elnöke a sioni magyar ökumenikus találkozó résztvevői előtt is kiemelte3. Mindez arra mutat, hogy a nemkatolikus egyházak is hasonló belső krízissel birkóznak, s arra hasonló orvoslást keresnek. t

Ilyen módon alakul jelenleg egy újfajta egyházközötti szolidaritás. Mivel a világi kihívás nem tesz különbséget ilyen vagy olyan felekezet között,

26