Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Tomka Ferenc: Isten jele a világban

Az egyház „botrányának“ (XI. Plus kifejezése) egyik gyökere abból ered, hogy a történelem folyamán gyakran összekeveredtek a különféle egyházfogalmak, s az összekuszált szemléletre épített a gyakorlat. A Szentírás, vagy a teológia egyes kijelentéseit, amelyek Isten népének tágabb körére vonatkoznak, sokan a szőkébb körű egyházra alkalmazták. Krisztus más — a látható, legszűkebb értelemben vett egyháznak adott — utasításait pedig kiterjesztették és minden ember számára kötelezővé akarták tenni. További fejtegetéseinkben az egyház szóval a legszűkebb értelemben vett egyházat jelöljük.

Ki tagja az egyháznak?

„Általában a lanyha és liberalizáló keresztények azok — írja Chesterton —, akik teljesen kivédhetetlen bókokat mondanak a kereszténységre. Úgy beszélnek, mintha áhítat és könyörület nem is lett volna a kereszténység fellépése előtt. Azt állítják a kereszténységről, hogy elsőként hirdette az egyszerűséget vagy az önmegtartóztatást, a bensőségességet és őszinteséget. Nem bánom, tartsanak korlátoltnak, de azt hiszem, a kereszténység érdekessége az, hogy elsőként hirdette a kereszténységet. Sajátszerűsége, hogy sajátszerű. Az egyszerűség, az őszinteség azonban ideál, amely az egész emberiséggel mindenkor közös.“ (Orthodoxy, Budapest 1919. 92. o.) A kereszténység „sajátszerűsége“ abban van, hogy mer egész emberi odaadást követelni, mer újjászületésről beszélni. Nem a régi tömlőt foltozgatja, hanem egzisztenciánkat és világszemléletünket újítja meg Jézusban. A Krisztusban és Krisztus által megújult gondolkodásmódot, az ilyen alapon megvalósított emberi létet mondjuk élő hitnek (vö. D. 801.), ez az egyházhoz tartozás alapja.

A köznapi gondolkozás a „Meg vagy keresztelve? Hiszel Istenben, Jézusban, az egyházban? Elfogadod Krisztus és az egyház tanítását?“ — kérdésekre adott igenlő válasszal azonosítja a hitet. A hit megvallása azonban még nem azonos a hit szerinti élettel (vö. Fráter T.: Isten népe válaszúton, Vigilia 1970. 407. o.).

A külsőségeken alapuló felfogást látszottak alátámasztani eleinte a vallásszociológiai felmérések is azzal, hogy a vallásossággal összefüggő mérhető jelenségekből (a megkereszteltek, áldozok, misére járók számából) vontak le következtetéseket. Azt a benyomást keltették, mintha ezek alkotnák a vallás lényegét. Elgondolkoztatóak a többnyire vallásos családi nevelést kapott fiatalok között végzett felmérések. A „Kit nevezünk vallásos embernek?“ kérdésre 85 o/o a vallási formákat, illetve a vallásgyakorlást (misére járást, konfirmálást) említette fő ismérvként, csak 18 o/o tartotta jellemzőnek a vallás tanítása szerinti életet, s fő szempontként ezek közül is csak kevesen (vö. Kardos L: Egyház és vallásos élet egy mai faluban, Budapest 1969. 232. o.; Világosság 1969. 546. o.). A Szentírás alap20