Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Tomka Ferenc: Isten jele a világban

ján azonban bizonyos kereszténynek nevezett — a vallás ideológiáit és formáit elfogadó, de egész életszemléletükben és magatartásukban krisztusiatlan — rétegekre azt kell mondanunk, hogy nem keresztények (vő. Nyíri T.: Valláskritika és ideológia-kritika, Vigilia 1970. 651. o.).

A közfelfogás szerint a kereszténységhez tartozás legfontosabb ismérve illetve feltétele a megkereszteltség, az pedig, aki az egyház tanrendszerét elfogadja és fontosabb jogszabályait betartja, feltétlenül igényt tarthat a „jó keresztény“ címre, s az ezzel járó kiválasztottság érzetére.

A magyar szógyökök formai azonossága miatt kézenfekvőnek látszik az összefüggés, hogy a megkeresztelt keresztény. Pedig a szó eredeti jelentése: „krisztusi" fejezi ki a hit lényegét, hogy „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem“ (Gál 2,20). Az igazi hit ott kezdődik, ahol az élet: valami nagy, feltétel nélküli odaadás, elkötelezettség mindarra, amit Krisztus mondott; mindannak — legalább szándékolt — megélése, amit az egyház Krisztussal együtt tanít. „Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó cselekedetei azonban nincsenek? üdvözítheti őt a hit? ... a hit, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog“ (Jak 2,14-26). Szent János még keményebb: „Aki azt állítja, hogy ismeri őt, de parancsait nem tartja meg, az hazudik és nincs meg benne az igazság. Aki azt állítja, hogy benne él, annak úgy kell cselekednie, ahogyan ő cselekedett“ (1 Jn 2,3-6). Az apostolok Mesterüktől tanulták ezt a szemléletet: „Nem mindenki, aki mondja nekem: Uram, Uram! jut be a mennyek országába, hanem aki teljesíti mennyei Atyám akaratát“ (Mt 7,21). „Atyám minden szőlővesszőt lemetsz, amely nem hoz bennem gyümölcsöt“ (Jn 15,2).

A külsőségek túlhangsúlyozását a legnagyobb mértékben az egyház túlhangsúlyozott jogi szemlélete mozdította elő. A jog maga nélkülözhetetlen egyrészt egyházi téren: hogy a vallási élet legfontosabb feltételeit, parancsait és irányelveit szabályokba rögzítse. Másrészt polgári vonatkozásban: olyan államban például, ahol a felekezeti hovatartozásnak jogi következményei vannak, természetesen felmerül az igény, hogy megállapítsák a valláshoz tartozás ellenőrizhető ismérveit. Ezek a jogszabályok bizonyos külső vonatkozásokat akartak csak rendezni, a köztudatban azonban lassan mégis az a tévhit rögződött, hogy az egyház tagja az, aki a valláshoz tartozás külső — jogi — feltételeinek megfelel.

Tudnunk kell, hogy — „a teológusok egyöntetű véleménye szerint“ — az egyháztagság meghatározásai csupán a jogilag megközelíthető egyházra vonatkoznak (Lexikon für Theologie und Kirche, 1961. VI. 221. o.). Ezenkívül a „Mystici Corporis“ kezdetű enciklikában — az idevágó legutolsó, zsinat előtti hivatalos egyházi állásfoglalásban — a hit nemcsak szerepel az egyházhoz tartozás feltételei közt, hanem az enciklika Krisztus kemény szavaival írja: aki pedig nem akar hallgatni az egyházra — a közös hit elfogadásá21